A nemzeti radikalizmus és a szélsőjobboldal összemosása Magyarországon sajnálatosan és koncepciózus módon folyamatos, a nemzeti radikalizmus komolyabb térnyerése óta.

Ahogyan az emberek az életükben, úgy a közösségek és a közösség intézményeinek az életében is eljön az, amelyet a változás korszakának hívunk. A változást két dolog is táplálhatja, a hiány és a krízis. A krízis azonban leginkább a hiányból él, így azzal jelenleg nincsen sok dolgunk.

A magyar nemzetnek, mint politikai közösségnek többfajta politikai intézménye is van, amely közül a nemzeti radikalizmusé az egyetlen, amelynek lényegében nincsen semmilyen közös pontja a rendszerváltozással, az elmúlt két és fél évtized sorsdöntő politikai eseményével és a közösség számára meghatározó élménnyel. A változás szele megérintette a rendszerváltozásban liberális gyökereket eresztő, most jelenleg jobbközép kormánypártot is, mivel azonban a nemzeti radikalizmus jelenleg ellenzéki szerepben van, ezért önmagában is érdemes megvizsgálni a kérdést, hogy a képes-e a nemzeti radikalizmus a változásra, leginkább úgy, hogy abból erőt nyerhessen saját maga és az ország számára is?

A nemzeti radikalizmus alapvetően reformpolitikaként definiálta magát először, amikor programszerűen porondra lépett Magyarországon (Bajcsy-Zsilinszky Endre), amely egy nemzeti politika gyorsított ütemével érvelt, amikor a „radikálist” definiálnia kellett. Az akkori program azonban nem valósítható meg jelenleg, mert az akkori nemzeti radikalizmus egy adott korszakra vonatkoztatott válaszokból áll, azt azonban megmutathatja, hogy ennek a politikai vonulatnak a megújulás mindig az erejét adja.

A súlyok lehúznak

A nemzeti radikalizmus legnagyobb súlya korábbi ellenkultúra-jellegéből fakad. Nincsen abban semmi problematikus, hogyha egy politikai vonulatnak van ellenségképe, hiszen Carl Schmitt óta tudjuk, hogy ez erőt, legitimizációt, de leginkább öndefiníciós lehetőséget is ad neki. Ellenségekre szükség van tehát. Az ellenkultúra-jelenség csapdája azonban az, hogy amikor csak valamivel szemben létezik egy entitás, akkor az ideje megszámláltatott. Ahogyan az ellen tárgya megszűnik, lényegében ő is megszűnik. A reformpolitikának ezért nem valami ellen, hanem valami mellett kell állnia. A radikalizmus a gyökerekkel foglalkozik leginkább és így sokszor a gyökeres felforgatásról szólhatna, ezért konzervatívként, a hagyomány oldalán állóként, joggal mondhatnánk felette ítéletet.

A helyzet azonban Magyarországon egészen máshogyan áll mint a klasszikus tétel; a radikalizmus a gyökerek feltárását hozhatja meg a politikai közösségünknek, amelyre egy kompromisszumos (paktumos), de leginkább mélyen kudarcos rendszerváltás nem volt képes egy diktatúra után. A radikalizmus a posztkommunizmus ellenpólusaként jött létre Magyarországon, a rendszerváltozáshoz pedig keletkezése kapcsán sem lehet semmilyen kapcsolata – ez pedig mindenképpen komoly politikai tőke. Pontosan akkor erősödött meg és jutott tényleges politikai térhez, amikor annak kompromisszumos rendszere mélyen megingott (2005-2006, amely a sokadik köztársaságnak egy elnyújtott sötét éjszakája volt). Az idő múltával azonban nem definiálta magát annyira, amely újabb erőt adna annak a feladatnak az elvégzéséhez, amelynek az igénye létrehozta. 

A nemzeti radikalizmus esetében sokkal inkább előbb volt a tett és ezzel kapcsolatosan a szükséges társadalmi bázis megszerzése is. A nemzeti radikalizmus és a szélsőjobboldal összemosása Magyarországon sajnálatosan és koncepciózus módon folyamatos, a nemzeti radikalizmus komolyabb térnyerése óta. A posztkommunista örökséggel küszködő ország politikai kultúrája és közvéleménye (különösen annak sokszor önjelölt formálói) nem tudtak mit kezdeni egy ilyen jelenséggel, amely lényeges különbségeket mutatott a liberális és a baloldali politikai erőktől is és önmagában kérdőjelezte meg a kudarcos rendszerváltást. Az úttörők szerepe és lehetőségei mindig ilyenek, ezért ezen fanyalogni nem ér.

A nemzeti radikalizmus tényleges támogatói között voltak számosan szélsőjobboldali nézetekkel rendelkezők is, ez azonban egyszerű következetlenségre utal csak, hiszen a szélsőjobboldal számára a nemzeti radikalizmus egyszerűen kevés, a lényegét tekintve más is, hiszen felületesen sem kötődik egy dogmatikus szélsőjobboldali ideológiához, e mellett pedig a politikai hagyományai is mások.

Idővel a hazai szélsőjobboldal képviselői inkább támadták a nemzeti radikalizmust, azok, pedig akik ideszavaztak, de lényegében és ténylegesen szélsőjobboldali nézetekkel rendelkeztek, elhagyták a nemzeti radikalizmus legfontosabb szerveződését, a Jobbikot. Azokkal pedig, akik nácit kiáltanak egy bakancs és egy fekete mellény kapcsán nincsen mit kezdeni. A szélsőjobboldali vonzalmúak egyéni ambícióit jobban ki tudja elégíteni bármelyik magyarországi szélsőjobboldali szervezet, akik hálásak is a „megtérteknek” és ellenségképükben egyre tudatosabban alkalmazzák már a nemzeti radikalizmus kritikáját, hovatovább megvetését is. A nemzeti radikalizmus egyik komoly súlya így nagyobb részben levált már, illetve le fog válni, szerencsésen magától egy elég természetes folyamatban.

Itt maradt azonban az ellen-kultúra másik eleme egy nehezen meghatározható rész, amely leginkább szubkulturális attitűdként azonosítható be a nemzeti radikalizmus esetében. Ennek a jelenléte önmagában nem baj, hiszen egy szubkultúra – bár marginális jelenség – komoly értéket képes megnyilvánítani, menteni, sőt akár konzerválni is. Jelen esetben azonban valami olyasmivel állunk szemben, amely túlzásokban nyilvánul már csak meg és nem enged komolyabb paradigmaváltást eszközölni a nemzeti radikalizmus forma- és tartalomkészletében, hovatovább szimbolikus politikájában sem.

A pálya azonban más, mint 2006-ban volt és a játékosok is cserélődnek, mivel a selejtezőn már túl vagyunk. A pálya, amelyen játszani kell, a tömegdemokrácia és ennek a szabályait ismerni kell ahhoz, hogy célt érjünk, akkor is, hogyha nem tetszik. Jelenleg nem a szubkulturális attitűd léte, hanem sokkal inkább annak aránya az, amely indokolatlan többletsúly a honi nemzeti radikalizmuson, amely el szeretne jobban rugaszkodni és végérvényesen süllyesztőbe küldve a kommunista utódpártot leszámoljon a számottevő baloldali jelenléttel (a következő a neo-republikánus demokrata ellenfél lesz) az Országgyűlésben.

Ezt a játékot azonban már nagyban játsszák és ebben a szubkulturális attitűd nem szerez több szavazatmuníciót már a nemzeti radikalizmus arcvonalának, ellenkezőleg egyfajta „gettósodás” veszélyét mutatja leginkább és az ellustulás kísértését hordozza magában, amelyben aktivisták helyett hamis realisták lehetnek a nemzeti radikális politikusok. A szubkulturális attitűd azok által számolható fel vagy tartható kordában, akik létrehozták és táplálták azt, a vezető politikusok által. Új attitűdre van szükség, amelyben a komolyság, a hagyomány, az eredet feltárása, a felelősségvállalás, a támasz és a biztonság nyújtása kell, hogy legyenek a hívószavak a közösség tagjai felé. Tudatos támasz, boldogulást segítő, de ugyanakkor új (de leginkább eddig ismeretlen) perspektívák nyújtásával növelhető a mostani politikai térben a támogatók száma, amely egyfajta felvilágosítás is lesz.

Szárnyakat növeszteni

A nemzeti radikalizmus egyik legfontosabb feladata az eredet feltárása tehát, annak az eredetnek, amelyet elveszített a nemzet korábban. Itt a legfontosabb szavunk a jogfolytonosság kell, hogy legyen. A kilencvenes évek közepe óta ez a fogalom egyre inkább a reálpolitika sodrába helyeződött át, amely nem elválasztható attól, hogy az ország szuverén államként tudja magát meghatározni vagy sem. A jogfolytonosság helyreállításának ódázása csak ezzel van összefüggésben, minden más indok nem releváns, hiszen ez az ország saját törvényeit jelenti elsősorban, amelyet magának alakított ki ezer éven keresztül. Obszcén ezzel kapcsolatosan mást állítani. Ezért ennek felszámolása is 1944-től 1949-ig, több lépésben a nemzeti szuverenitás elvesztését is jelentette értelemszerűen. A nemzeti radikalizmus legfontosabb feladata, amellyel önmagát is definiálhatja, tehát ez; a jogfolytonosság helyreállítása, a Szentkorona-tan rendszere alapján, egy körültekintő alkotmányozási és politikai folyamatban, társadalmi konszenzus megteremtése mellett. Ehhez társadalmi egységet kell maga mellé állítani, nem megosztani az ország lakosait.

Mindezzel egy nagyon is konkrét és eredményes politikai hagyományba helyezi bele magát, amelyre amúgy is a legtöbb utalást tette már a működése során, és amely szintén egy diktatúrával számolt le korábban (ahogyan azt a rendszerváltozás nem tette meg, hiszen az örökségét hurcolja); ez pedig a győztes magyar ellenforradalom és az ezt követő konzervatív konszolidációs politika. A nemzeti radikalizmus lehet az első konkrét magyar politikai erő, amely nemcsak felvállalja, hanem alkalmazza is a győztes magyar ellenforradalom hagyományát és feladatát, a törvényes rend és az ország szuverenitásának helyreállítását.

A győztes ellenforradalomnak, a magyarságot az eredeti államformájához (királyság) is visszavezető politikai mozgalmának hagyománya 1945 óta lényegében fel nem vállalt, így nem is folytatott – sem aktualizált, sem eredeti formájában. Ennek az oka a magyar ellenforradalom megbélyegzett, vagy éppen nem tisztázott, de leginkább egyoldalú megítélésében keresendő és a megfelelő politikai akarat hiányában. A nemzeti radikalizmus azonban nincsen híján éppen a politikai akaratnak, ellenkezőleg. Az autoritás deficittel rendelkező mostani magyar államnak újra önmagát kell kormányoznia, amelyhez tekintély kell, mégpedig a közösség szolgálatába állított állami tekintély.

A legutolsó magyar – valóban – forradalmi politikai folyamat 1945-ben kezdődött és aktivitásában egészen 1949-ig eltartott és újabb diktatúrát eredményezett. Örökösei, hívei ennek a korszaknak a mai napig vannak a hazai politikai életben szép számmal. 1945 után a magyarságot – idegen megszálló hadsereg segítsége mellett – progresszív politikai erők egy olyan forradalmi spirálba sodorták, amelynek a végén a nemzet ezer éves politikai hagyományainak talapzatai (alkotmány, jogfolytonosság, államforma, politikai elit) nélkül találta magát. Ennek ellenkezője jelenleg az ellenforradalmiság, amely nem ideológia, hanem tiszta és egyszerű gyakorlat (praxis) és nem egy adott korszakhoz kötött, tehát nem tudott a történelem szemétdombjára sem kerülni. Olyasmi, amelyhez mindig nyúlhatunk, hogyha a helyreállítás a cél.

Jelenleg egy politikai ellenforradalmiság fő célpontja az 1989-es politikai rendszer kell, hogy legyen, amely a posztkommunista örökséget eresztette rá az országra. Jelenleg az elmúlt húsz év kritikája már önmagában nem elég. Változás kell, mert a progresszív kísérlet véget ért több éve már és újra nem sikerült. Az ellenforradalmat a progresszió, a baloldal politikai ellehetetlenítésére kell használni. A magyar jobboldal, a konzervatív politikusok, sőt nemzeti liberálisokkal kiegészítve egységben tudott mozdulni az ellenforradalomban valamikor, nemzeti egységet képezett. A cél közös volt ugyanis; a forradalom örököseinek és az elkorhadt örökségnek el kell tűnnie. 1989-et felszámolni csak radikálisan lehet, kompromisszumok nélkül, de fokozatosan. Nincsen mit konzerválni a posztkommunizmuson, az eredet kell a magyarság közösségének, hogy megújuljunk, boldoguljunk és gyarapodjunk saját országunkban.

A nemzeti radikalizmus feladatának ellátáshoz van jelenleg tömegbázisa, mellyel jól kell bánnia és szélesítenie, új eszközökkel, új üzenetekkel, új szereplőkkel és leginkább reformált politikai kultúrával. Minderre a pálya szabályai szerint maximum egy éve van.

Aminek nagyon híján van az a hátteret, a kontrollt és a stratégiát biztosítók, a szellem emberei, egy aktív szellemi közösség, egy strukturált és színvonalas orgánumokkal rendelkező think-tank, amely társadalmi diskurzust generál és folytat azokkal, akik értetlenek, akik tapogatózok és azokkal is, akik kóstolgatni szeretnének. A politikusai számára szükség van a szélesebb közönség számára is érthető üzenetekre, a konkurenciával kapcsolatos összevetésekre, egymásra hangolásra. Érző, elkötelezett, de kőkemény professzionalizmus az, amire szükség van.

Felkészült politikusok és lojális, de kritikus, intézményekhez (médiumok, intézetek, fórumok, konferenciák) és kiadványokhoz köthető háttérmunka hiányzik nagyon a továbblépéshez. Ez a nemzeti radikalizmus legnagyobb hiányossága jelenleg, amelyeknek alapja az, hogy nem tisztázott leginkább a misszió és többeket elriaszt a disztingválatlan politikai kultúra is, önmagában a tömeg egy részének ez is elég, hogy máshol keresse szavazatának a helyét. Ez hosszú távon nem kifizetődő, a 2005-ös rakéta eddig vitt, az ellenkultúra szerep véget ért és a szellemi közösség hiányzik az aktivitáshoz.

A megkezdett szerep és a még el nem végzett feladat pedig kötelez.

 

Írta: Pánczél Hegedűs János

barikad.hu

Article source: http://barikad.hu/a_nemzeti_radikalizmus_sulyai_es_szarnyai-20120305