BÍRÓ LAJOS: A MAGYAR JÉZUS, ÉS IZRAEL “ELVESZETT” TÖRZSEI
Könyvemet kizárólag jóakaratú és szellemi embereknek ajánlom, mert Jézus megmondta:
“Ne adjátok a szent dolgokat a kutyáknak, és gyöngyeiteket se szórjátok a sertések elé”.
BEVEZETÉS
A MEGTALÁLT MAGYAR ŐSHAZA
I. SZEM ÉS MAG
II. A FEKETE MAGYAROK EREDETE
III. ÓKORI FEKETE MAGYAR ORSZÁGOK
A) KEVE /HUME/
B) MUZRI /MUSZRI/
C) KOMMAGÉNE /KUMMUH/
IV. A SZABIROK SZÁRMAZÁSA
V. MÍTOSZOK ÉS TÖRTÉNELEM
A) AZ AMAZONOK ÉS EMESE
B) HOL VOLT AZ ÉDENKERT?
C) Lúz
VI. A SZÉKELY KALAND
VII. ÓKORI MAGYAR NEVEK
1. FOLYÓK
2. VÁROSOK
3. ÓKORI ISTENNEVEK MAGYAR ÉS FINNUGOR VONATKOZÁSAI
IZRAEL ÉS JÚDA ELLENTÉTÉNEK HÁTTERE
II. IZRAEL ÉS JÚDA ELLENTÉTE
III. MIÉRT PUSZTULT EL IZRAEL?
IV. HOVÁ TŰNT IZRAEL NÉPE
HARMADIK RÉSZ
KÁNAÁNI MAGYAR-FINNUGOR NYOMOK
HELYNEVEK
EDOM ÉS EDÖMÉN
JERUZSÁLEM
MANASSE
IZRAEL
MANASSE KIRÁLY ÉS A RÉGI HIT
A SZÁMOKRÓL
SÁMSON
PÉLEG
PENIÉL
LAKHAI ROI
ÁBRAHÁM
URIÁS
SZABAOT ÉS CSABA
Mózes
ÁRON
URIM ÉS TUMMIM
MANNA
IZAJÁS
A MAGYAR ESKÜ
HUBA ÉS SZEMERE
MÓRÉH TÖLGYESE
SILÓ ÉS SZŐLŐ
ÓG ÉS ÁGY
A VÖRÖS TEHÉN
SZEIR ÉS SZŐR
ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT
MAGYAR-HÉBER SZÓEGYEZÉSEK
IZRAELI ÉS MAGYAR BIKAKULTUSZ
KÖZÖS JELKÉPEK?
A KENYÉRÁLDOZAT
ONAN
GOMORRA ÉS GÖMÖR
NEGYEDIK RÉSZ
AZ IGAZI JÉZUS
1. A NAPISTEN
2. JÉZUS A FÉNY
3. A HARCOS
4. A FÉRFI
5. ISTEN ORSZÁGA
6. ARISZTOKRATIKUS FELFOGÁSA
6A. JÚDA ÖRDÖGE
7. A BÍRÓ
III. JÉZUS ÉLŐ ISTENE, AZ ATYA ÉS A ZSIDÓ ÚR, JAHVE
IV. JÉZUS ÉS A MAGYAR ŐSVALLÁS
V. A MAGYAR JÉZUS
UTÓSZÓ
Mottó:
“Óh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám.
Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog
Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!
Oly csodás nyelv a magyar.
Révület fog el, ha rágondolok is.
…Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták,
szavak áradatával ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid,
vad vízi szörnyek ették virágaid,
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kell szöknie…
De légy türelmes,- szólok hozzád, – vedd a Libanon ős cédrusát, e háromezeréves szüzet, – rá hivatkozom,mert onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsed őt,- türelmes pártájával hajladoz a szélben,nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé.
S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.”
Füst Milán: A magyarokhoz
A téma, amiről ezt a kissé vázlatos és töredékes könyvet írtam, meglepő lehet, de mégsem új. Kiváló őstörténészünk, az igazságtalanul gúnyolt Horvát István az 1825-ben Pesten megjelent könyvében (Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy “Pözsög a’ Szent Írás mindenfelé a régi Magyar nevektől és régi Magyar Írás módtól. Ti éjjel nappal Szent Írást olvasó rokonim! hogyan nem vevétek észre a sok század alatt`?”(1) A “válasz” az volt a megfigyeléseire, hogy könyvét azóta sem adták ki Magyarországon.
Már Horvát István művét előzően Bél Mátyás (1684-1749), elmélyült tudású, sokoldalú nagy tudósunk megírta héber-magyar összehasonlító szótárát Specimen Lexici Hebraeo-Hungarico-Harmonici címmel. Jellemző, hogy Bél Mátyásnak nemcsak ez az alapos, 432 szócikkből álló szótára, de a magyarság számára felbecsülhetetlen értékű, néprajzi és más vonatkozású életművének legnagyobb része is máig kéziratban hever, latin nyelvű könyvei szintén nincsenek lefordítva és immár 250 éve (!) nincs új kiadásuk!
V.Kovács Sándor írja Az ismeretlen Bél Mátyás című tanulmányában: “A héber-magyar nyelvrokonság gondolatának felvetése egyébként jóval korábbi Bél fellépésénél. Már a XVI. századi reformátor írók párhuzamba állították a zsidó és a magyar nemzet történetét (Farkas András, Batizi András, Dézsi András stb.), az erazmista Sylvester János pedig meg volt róla győződve, hogy a humanisták három szent nyelve (héber, latin; görög) közül a magyar az Ószövetség népének nyelvével áll közvetlen rokonságban. Sylvester ezzel a felfogásával nem állt egyedül, osztozott vele a reneszánsz kor számos humanista műveltségű írója és gondolkodója: Szamosközi István, Tolnai Balog János, Baranyai Decsi János, Péchi Simon stb. A XVII. századból Komáromi Csipkés György az utrechti egyetemen fejtegette héber nyelvű beszédben – egyéb nyelvekével együtt – a héber-magyar rokonságot. Ugyanebben az évszázadban látott napvilágot Otrokocsi Fóris Ferenc magyar őstörténeti műve, mely hasonlóképp fogva föl a nyelvrokonságot, sok tekintetben bizonyul Bél főforrásának”.(2)
Szintén V. Kovács Sándor írja egy másik tanulmányában, hogy a magyar-zsidó összetartozási tudatnak “Pseudo-Josephus, azaz Jószippon (Joszef ben Gorión háKóhen), itáliai zsidó történetíró adott először hangot Világtörténelem című művében (940 k.). Szerinte közös történelmi múlt köti össze a zsidóságot a kazáriai karaitákkal, azokat pedig a magyarsággal. Gondolatmenete szerint Jáfeth legöregebb fia Gómer (G. M. R.), akinek neve kabalisztikus értelmezéssel rokon Magor (M. G. R.) nevével. Gómer fia Tógármáh (= török), kinek tíz családja volt, s tőlük származtak többek között Kuzar (= kazár) és Ungri (= magyar). A genealógia végén hozzáteszi még Jószippon, hogy tudomása szerint Ungár egy nagy folyó mellett lakik, melynek neve Dubni.” (3)
E rokonságtudat emléke máshol is fennmaradt. Lobbesi Heriger (meghalt 1007-ben) említi “Gestá”-jában, hogy a X. századi magyarok nyíltan zsidó származásúaknak vallották magukat: “jactant se a judeis originem duxisse.” Ehhez V Kovács hozzáfűzi: “Heriger értesülését hitelesnek kell elfogadnunk, mert minden bizonnyal maguktól a magyaroktól származik. Ugyanis a lobbesi püspökség is szenvedett 954-ben a Bulcsú vezette Rajna-vidéki nagy portyázástól.” (4)
1921-ben jelent meg Szépvízi Balás Béla Kánaán pusztulása című kétkötetes “ókori regénye”, amely a kánaáni magyar-zsidó kapcsolatról szól.
Érdekes füzetet adott ki 1933-ban Pálú Károly nyugalmazott református főesperes A Magyar Nemzet őstörténete és a Zsidóság címmel. Ebből idézek: “Jézus vér szerint galileai, tehát fajilag kevés köze van a zsidósághoz; hitének pedig éppen semmi köze a zsidók vallásához. Ha mégis hasonlítani akarnánk, akkor ő a tűz, a zsidóság a víz; ő a déli napfény, a zsidóság az éjféli sötétség.” (5)
Zajti Ferenc részletesen foglalkozott Jézus származásával a Zsidó volt-e Krisztus? című alaposan dokumentált, több, mint 400 oldalas művében. Zajtihoz hasonlóan Röck Gyula is azt bizonyította tanulmányában (Zsidó volt-e Jézust, Dombóvár, 1943.), hogy Jézus nem volt zsidó. Az általuk leírt érveket nem akarom újra elismételni. Zajti szerint Jézus a Galileában megtelepült szkíták közül származott. Vermes Géza, aki Zajtival és Röckkel ellentétben Jézus zsidó eredetét igyekezett bizonyítani, A zsidó Jézus című könyvében mégis azt írta, hogy Galileából Jézus születése előtt kitelepítették Júdába a zsidó kisebbséget. Ugyanő részletesen ábrázolja a galileai júdeai gyűlölködést is.
Baráth Tibor monumentális művében, A magyar népek őstörténete II. kötetében írta: “Az elősorolt rengeteg magyar nevet, szót, kifejezést, gondolatot és nyelvi szerkezetet látva, a magyar nyelv tagadhatatlan megnyilvánulásait észlelve; nem szabadulhatunk attól a határozott benyomástól, hogy az Ószövetség modelljei és első szövegei valóban magyar nyelvűek lehettek. Nincs a zsidókkal származásbeli kapcsolatunk, biztosan mondta már a tudós Révai, de közöttünk nyelvi rokonság kétségtelenül fennáll, mert a zsidók első magas kultúrája a magyar népek kultúrájának átvételéből keletkezett. Ez olyan régi és új igazság, ami hozzásegítheti a tudományos világot ahhoz, hogy a két hitelesen ókori nép, a magyar és az izraelita tárgyilagosabb látószögből szemlélhesse múltját.”
Baráth Tibor helytálló fejtegetései csak annyiban szorulnak módosításra, (már ami ezt az idézetet illeti), hogy a két hitelesen ókori nép a magyar (=izraeli) és a zsidó. És ez a könyv kísérlet e két nép múltjának és ősidőkre visszanyúló kapcsolatának a tisztázására. Természetesen részletesebb kifejtésre legalább négyszer ekkora terjedelemre lenne szükség. De talán lesznek még kutatók, akik továbbgondolják az itt előadott gondolatokat, és folytatják láthatatlan, de valóságos őstörténetünk feltárását.
JEGYZETEK
1 I. m., 41. fejezet
2 V Kovács Sándor: Eszmetörténet és régi magyar irodalom. Bp., 1987., 504. o.
3 V Kovács S.: I. m., 39-40. o. 4 I. m., 40. o.
5 Bp.,1933., 77-78. o.
6 VERMES Géza: A zsidó Jézus. Bp., 1995., 59. o. és 70-74. o. 7 I. m., Montreal, 1973., 146. o
ELSŐ RÉSZ
A MEGTALÁLT MAGYAR ŐSHAZA
I. SZEM ÉS MAG
Sokszorosan igazolódott már Magyar Adorján megállapítása, mely szerint “a Biblia nagyrészt ősnépeink hitregéinek a régi zsidók által többé-kevésbé átalakított gyűjteménye” (1) A Teremtés könyvében szerepelnek Noé fiai, Szem, Hám (Khám) és Jáfet (9,19). Tőlük származik a mítosz szerint az özönvíz utáni egész emberiség. Noé megáldotta Szemet és Jáfetet, Hám fiát, Kánaánt pedig megátkozta. Az elbeszélés szerint Hám látta meg egyedül apját, Noét meztelenül, míg Szem és Jáfet nem néztek atyjukra, és betakarták őt. Noé eredetileg alighanem kétnemű, androgün mitológiai alak, a Napra emlékeztető fényes istenség lehetett, a manysi naj szó ugyanis egyszerre jelent tüzet és nőt. A magyar szemérem szó tehát a Szem névből származik, de érdekes, hogy a finn kaino is szemérmes, szégyenlős jelentésű! Tehát Hám fiának, Kánaánnak a neve is kapcsolatos a szeméremmel. Graves érdekes fejtegetést fűzött ehhez: “E mítosz Genezis-beli változatát hanyagul szerkesztették össze. Igazság szerint Hám nem hibáztatható azért, mert észrevette apja meztelenségét; és Noé nem sújthatta ilyen kemény átokkal Hám ártatlan fiát, Kánaánt. A mítosszal azt akarták bizonyítani, hogy a héberek jogosan jártak el akkor, amikor leigázták a kánaánitákat. Mindazonáltal a zsidóknál fennmaradt a mítosz, mely szerint Noé elvesztette a férfiasságát, és ennélfogva nem lehetett többé Isten papja.” (2)
A mítosz a magyar nyelv alapján magyarázható meg: sem Hám, sem Kánaán nem kasztrálta Noét, hanem látás, rátekintés által, azaz misztikus úton nyerték el tőle a férfiasságot: ezért hasonló a magyar hím szó a Hám névhez, a kan szavunk pedig a Kánaán névhez. (Nyelvünkben a kan és a hím ugyanannak a szónak a változatai. Vö. még manysi chum = hím, férfi.
A nemiség átvétele szellemi-mágikus úton történt, nem pedig megcsonkítással. Kánaán (Káin) neve fennmaradt a finn Kainuu törzs nevében (a Kainuu nevű országrészben van Kajaani város Finnországban!).
Már Fáy Elek, majd később Magyar Adorján is észrevette és kimutatta az összefüggést a Szem és Hám (Khám) nevek és a mi szem és mag (stb.) szavaink között. (3)
A gabonát őseink életadónak, az élet fenntartójának tekintették, erre mutat az is, hogy élet szavunk régen gabonát is jelentett (a finnben szintén: elo = élet, gabona, az óegyiptomi ankh is egyszerre jelent életet és búzát, gabonaszemet!), ami azt is bizonyítja, hogy a magyarok és rokonaik a világ legrégibb gabonatermesztői. Valószínűleg azért is fogták fel a gabonaszemet a nőiség jelképének, mert nemcsak a lehunyt szemre hasonlít (szemérem!), hanem függőleges helyzetben a női nemi szervre is. (Az idézett bibliai mítosz szerint csak Hám és Kánaán kapta meg Noétól a férfiasságot, Szem viszont nem!) A szem ősszavunk egy változata a zab is, és ennek fordítottja a “búza” (vö.: akkad bututtu = búza, óegyiptomi bótet = búza). Harránból, az ősrégi észak-mezopotámiai városból, a szabir törzsünk központjából származott át Szin Hold-isten tisztelete Ur városba. Az ókori egyiptomiak és a finnugorok a Napot és a Holdat az Égisten szemeinek tartották. Ezért például Szin Hold-isten és Samas (héber: Szemes) Nap-isten nevei egyeznek a látás szervét (is) jelentő magyar szem szóval, melynek finnugor párhuzamai vannak: például komi sin = szem, manysi sarc = szem, stb. Érdekes, hogy míg az indoeurópai nyelvekben előfordul a szem szavunk mag értelemben (például latin sercen = mag, csíra, sarj; orosz szemjá = mag, vetőmag), de a látás szervét másképp hívják, úgy a finnugoroknál a szem szavunk szintén csak egy jelentésben található meg, mag értelemben hiányzik! Ez azt jelenti, hogy a szó a magyar ősnéptől indult ki, és tőle került át a finnugorokhoz (egyik jelentésében) és az indoeurópaiakhoz (a másik jelentésében).
A mag szavunk a Hám (vagy Khám) név tükörszimmetrikus változata. Eredetileg valószínűleg mah-nak vagy mák-nak hangozhatott. Héberül kanra a neve az álló, a száron lévő gabonának. Az óegyiptomi kamut is magot, szemet jelent. A finn kuhmu = gümő, makula = gumó (a gyümölcs szavunk a gümő-gumó alapszavunkból keletkezett, miként a gömb is.) A gömb a hímség jelképe, ellentétben a nőiség ellipszisével. (A gabona-szemek elliptoidok.) Ezért a fák magjait, gyümölcseit a férfiasság, a hímség jelképének tekintették őseink. Így a patriarchális fekete magyar törzsnévvel rokonok a meggy, mák, mogyoró, makk (és b-vel: bükk, bogyó, bükköny) szavaink. A bika és bak (vö: Bukhisz volt a neve az egyiptomiak fekete bikaistenségének!) szavaink is mint a hímség kifejezői visszavezethetők a hímelvi mag fogalomra. Fáy Elek szerint “a mi madár és bogár szavaink sem egyebek a mag-erő és bak-erő módosulásainál.” (4) (Említettem, hogy a magyar népnévhez a fekete szín társul ősidők óta: és a mag, a föld, a vetések istenének, a Bak jegy urának, a Szaturnusznak a színe a fekete – ezzel ellentétben a hímes éppúgy színest jelent, mint a szemmel egy tőről eredő szín szavunk!) Régi hit népünknél, hogy a gyermek (magzat!) magvaktól, gyümölcsöktől is foganhat. “…jóformán az egész magyar területen azt tartják, hogy menyasszony, asszony, másállapotos asszony ne egyék összenőtt gyümölcsöt, mert ikrei lesznek” – írja László Gyula. “Népmeséinkben a meddő asszonynak babszemtől lesz gyermeke (Babszem Jankó). Egy másik magyar mesében a gyermekre vágyó királynénak félbevágott almára kell ülnie, s az almamagtól lánya születik. Mindezeknek a gyümölcsöknek fontossága van a szerelmi varázslatokban, s az esküvők pogánykori termékenység-szertartásaiban is.” (5)
A mag szavunk egyik alakja földet, országot is jelent, ez a megye (vö. chanti [osztják] meg= ország, föld, sumér mada stb.). Ugyanígy a hám (=bőr) szavunk hon alakja meg hazát jelent! (Vö.: angol home = haza, otthon, lakás, ház. Ugyanez a tő ismerhető fel a kamrában is, a szem pedig a szobában van meg.) A méz pedig (a szem fordítottja), a mag egyik változata, ruhát jelent, azaz külső burkot, akárcsak a hám.
“A mag az “anya”-földben éppen úgy sarjadzik növénnyé, mint ahogyan a megevett mag az anyában gyermekké lesz. Az élet alapja tehát a mag, ha földbe kerül, növény, ha nőbe, gyermek válik belőle. .. . Ebben a megvilágításban egyszeriben megértjük a krónikáinkban s oklevelekben fennmaradt neveink egyik csoportját. Kesényi Károly a következőket gyűjtötte össze ezekből: Árpa, Árpád, Búza, Buzád, Bors, Borsod, Zab, Köleske, Muhar, Bab, Babszem, Makk, Makkocska, Som, Somocska, Bogyó, Magló, Mag, Magocska. A nevek között egyaránt vannak fejedelmek, törzsfők és szolgák nevei.” (6)
Helyneveinkben is megtalálhatóak a Bibliában is szereplő mitikus őseink nevei: így például Kám (Vas m.), Kán (Baranya rv., nemzetségnévből keletkezett), Kány (Abaúj m., régen: Kaan), valamint Kámor és Kámon hegynevek; Szemere (Abaújban és még 3 megyében), Szemenye (Zala és Vas m.), Szend (Komárom m. régen Zend vagy Szemd), Szemes (több megyében is), Szomor (Komárom m. és máshol) stb.
JEGYZETEK
1 Az ősműveltség. Bp., 1995., 247. o.
2 Graves, R.: Héber mítoszok. Szeged, é.n., 117-118. o.
3 Lásd erről részletesebben: FÁY Elek: A magyarok őshona. Bp., 1910., 169-187. o.
4 Fáy Lm., 176. o.
5 A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944., 248-249. o. 6 Lm., 250. o.
Kézai Simon A magyarok történetében azt írja, hogy Ménrót, az óriás, Thana fia, “a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának neveztek, s ott feleségétől, Enethtől két fia született, t. í. Hunor és Magyar.” Az eredetmondának e része a magyarok egyiptomi származására utaló nyomokat is tartalmaz. Eneth ugyanis azonosítható az ókori egyiptomiak Neith (Nt) nevű istennőjével, akit teremtő erejű androgünnek tartottak, a legősibb istenek egyikének. A másik nyom a Thana név: Tanisznak hívtak egy egyiptomi várost, amely közelében volt Avarisz! A harmadik nyom: igaz, hogy a Ménrót név a Nimródra hasonlít, viszont Egyiptom első királyát Ménnek vagy Ménesnek nevezték, tehát elképzelhető, hogy a magyarok e Mén nevű őse vált a bibliai és mezopotámiai hagyománnyal ötvözve Ménróttá. A fekete magyarok fekete jelzőjének eredete Egyiptomba nyúlik vissza. Az ókori egyiptomiak ugyanis hazájukat kemé-nek, feketének nevezték.(l)
Fővárosuk eredeti neve viszont Fehér Fal volt.(2) (A magyar-egyiptomi párhuzamok egyszerű felsorolása is hosszú volna, itt elég csak megemlíteni, hogy az ókori Egyiptomban is kettős királyság volt, akárcsak nálunk, a mi fővárosaink neveiben is a fehér szó szerepel: Székesfehérvár és Gyulafehérvár, az egyiptomiaknak is egyesített koronája volt stb). Az izraeli József törzs egyiptomi (és fekete magyar) származására utal, hogy hadijelvényének színe mélyfekete volt, “s két fia, Efráim és Manasse volt ábrázolva rajta egyiptomiak képében” (3) .
Varga Géza ismerte fel az aranyborjú és a csodaszarvas-monda közös eredetét: “A magyar csodaszarvas-monda bibliai párhuzamai kétségtelenné teszik a két mitológia közös gyökereit. Az aranyborjú szintén vízen (a Vörös-tengeren) keresztül vezeti népét, akár a csodaszarvas. Az Egyiptomból kivonuló nép – a magyarsághoz hasonlóan új hazát talál az út végén. A magyar és a bibliai népvándorlás vezetője, Álmos és Mózes egyaránt vízből született hős. Az új hazába Mózes (Álmoshoz hasonlóan) nem mehet be, a honfoglalás előestéjén mindkettő meghal. Az aranyborjú vezető szerepére … világos utalást találunk a Szentírásban is. A kétségtelen hitelű tanú Jeroboám, a hatnak, hurriták területeihez közelebb fekvő, általuk is lakott északi Izrael királya. Ő aranyborjakat (új vallási központokat) állított föl (a déli zsidó Jeruzsálem szerepét ellensúlyozandó), mondván: “Ímhol vannak a te isteneid, óh Izráel, a kik téged kihoztak Egyiptomnak földéből” (I Kir 12, 28). Jeroboám álláspontja azonos a sztyeppi szarvas mondáéval, míg Mózesé szemben áll vele. Az ellentét az Egyiptomból kivonuló népesség megosztottságáról árulkodik.
Eredeti vezető rétegüket egy hükszosz /hurrita / hatti jellegű lovas nép alkothatta, ennek volt vezető állata az aranyborjú (aranyszarvas). Az Egyiptomból kivonulók vallási-etnikai csoportjai közötti érdekellentétek nyilvánvalóvá válhattak és szakadáshoz vezettek. A zsidók a vándorút során fellázadtak és Mózes irányításával kiváltak. Ez az önállósulás tükröződött később a déli Júda és az északi Izrael szembenállásában. Júda képviselte a mózesi hagyományt, míg Izrael … fenntartotta az aranyborjú tiszteletét.” (4)
Az egyiptomi és a magyar bika-, illetve szarvas-kultusznak is közös a forrása. (A szarvasnak is bikája és tehene van.) A szent egyiptomi Ápisz-bika is Napot hordoz a szarvai közt és Hold díszíti az oldalát. A székely-palóc eredetű regölés is egyiptomi előzményekre vezethető vissza. (5) A fekete magyarok csodaszarvasa Egyiptomban alakulhatott át aranybikává, ugyanis a Kis-Ázsiából származtatható csodaszarvas jelkép régebbi, eredetibb. Ez viszont azt jelenti, hogy a fekete magyarok őshazája Kis-Ázsiában volt, és onnan telepedtek át Egyiptomba. De maradtak nyomai a csodaszarvasunknak (és a bikakultusznak) Izraelben is. Így például a Naftali törzs jelképe a szarvas volt
Júda végrendeletében pedig ez olvasható: “Jákob szarvasai örvendezésükben futnak, az Izrael sasai örvendezve szárnyalnak:’”(XXV,5.) Neftalim végrendeletében pedig ez áll: “Akkor megláttak egy bikát lenn a földön, amelynek két hatalmas szarva volt, a hátán pedig szárnyak, meg akarták fogni ezt a bikát, de nem sikerült nekik. Erre József elébe futott és megragadta, majd a magasságba emelkedett vele.” (6) A Ter. 49,24-ben és a Zsolt 132,2-ben előfordulnak a “Jákob bikája” és “Izrael bikája” kifejezések. Figyelemre méltó, hogy Jákob egyik feleségének neve, Lea, vadtehenet jelent. (7)
Mózes vallása és népe a holdisten, Jah imádatával, a Törvény mindenek fölé való emelésével mindvégig szemben állt Áronnal (és népével), aki a Nap- és aranybika (borjú)- tisztelet, vagyis a tűz- és Égisten kultuszát követte.
A Jahve név két elemre osztható: Jah+hú ill. hó. “E következtetést az is támogatni látszik, hogy a Jáh forma istennévként önállóan is szerepel az Ószövetségben: (8)
A Jah egyiptomi Hold-nevet kiegészíti tehát a magyar hó (vö.: finn kuu = hó-[nap], hold) szó, a hold v hód régibb alakja. Jellemző erre a Jahvéra, ami a régi himnuszában áll: “Előtte halad a dögvész/ mögötte követi őt a láz … Feltör a vízáradat./ A Nap és a Hold lakóhelyén marad.” (Hab 3,3-11.)
JEGYZETEK
1 KÁKOSY László: Ré fiai. Bp.,1979., 21. o.
2 I. m., 59. o.
3 Scholem, Gerschom: A kabbala az európai szellemtörténetben Bp., 1995., I, 216. o.
4 Varga Géza: A magyarság jelképei. (Kézirat)
5 Bíró Lajos: A regölésróZ két tételben (Találnál csodafiú szarvast Debrecen, 1997.)
6 Apokrífok. Bp., 1988., 226. o.
7 Karasszon I: Az óizraeli vallás. Bp., 1994. 34. o. 8 I. m. 19. o.
III. ÓKORI FEKETE MAGYAR ORSZÁGOK
A Babiloni Birodalom idején Huménak (1) nevezték azt a területet Kis-Ázsiában, amit korábban, az asszírok uralma idején Kuénak,(2) és Kevének hívtak. Hume Cilicia babiloni védnökség alatt álló keleti részén volt.(3) Humétól (Kue, Keve) északra terült el az asszír időben Kummuh(u)nak nevezett ország, a későbbi Kommagéné. Ciliciát (Kilikia) nevezték más néven Quénak vagy Kevének. A 2 Krón 1,16-ban olvasható: “Salamon lovai Egyiptomból és Koából valók voltak: a királyi kereskedők pénzért vették őket Koából.” Tehát már Salamon korában lótenyésztés folyt Kevében.
Kézai Simon említi Keve és Kadosa hun vezéreket. (4) A Kadosa név az egykor Iránban élt Cadusi (=Kadus-ok) népet is jelölheti. De végső forrása a héber qados szó lehet. A Keve nem hun név, hanem ősmagyar: a kő szavunk -e kicsinyítő képzős alakjából ered. (5) P Mester (Anonymus) együtt említi Szovárdot és Kadocsát Keve várával (6), ami az Al-Duna mellett volt. (“Castrum Keuee”). A Szovárd szintén népnév: a fehér magyarok “szabir” nevének egyik alakja. Az Árpád-korban volt Keve vármegye is Dél-Magyarországon. A megye szavunk eredetileg nemcsak földet, de országot is jelenthetett. (Például Somogyország, ahogy a chanti rokonnyelvben is meg = föld, ország.) Az ókori kis-ázsiai ország nevének Keue, valamint Kue, Koa alakjai egyértelműen a magyar megfelelőikkel állíthatók párhuzamba, és a magyar nyelvből értelmezhetők. A magyar Keve személy- és helynevek tövében “a kő: köv-, régi kev- főnév rejlik.”~
Az sem véletlen, hogy Kézai Simon éppen Keve vezér halálával kapcsolatban említette meg, hogy, őt “az országút mentén, ahol kőszobrot emeltek, ünnepélyes körülmények között, a szkíta szokásoknak megfelelően elhantolták”. (8) Mivel kun rokonaink állítottak sírszobrokat, ez kétségtelenné teszi, hogy Keve ősi kun-magyar vezér volt.
A Kevé-nek (Que, Koe) nevezett tartománytól közvetlenül északra feküdt Muszri v Muzri ország, amely például I. Adad-nirari asszír uralkodó feliratában is szerepel: “Mu-uz-ri ország meghódítója, a subarúk tágas országa haderejének szétszórója…” (10) Egyiptom nevét az asszírok ugyanúgy írták, mint Muzriét, ezért a kutatók el sem tudják választani a két ország nevét egymástól. (11) Ez az egyezés aligha véletlen. Egyiptom neve héberül Mizraim. E nevekben közös a három mássalhangzó: M, Z és R. Ez pedig a magyar népnév gyakori mazar változatának felel meg. Egyiptom ókori Magan neve szintén a magyar népnevet Edézi, Keme neve pedig a kisázsiai Keve és Humé országnevek párhuzama. Kérdés, hogy a kisázsiai őslakosság telepedett-e be Egyiptomba, vagy pedig fordítva: egyiptomi népcsoportok telepedtek be Kis-Ázsiába? A választ a szarvas kultusz eredete adja meg: a szarvas Kisázsiában őshonos, a legrégibb kultikus szarvas-szobrokat is ott találták. A magyar bevándorlás tehát Kis-Ázsiából történt Egyiptomba és valószínűleg Krétára is: a Mén név ugyanis, amely Kréta és Egyiptom mitikus őskirályai neveként is szerepel (Mén, Ménes és Minosz alakban), kis-ázsiai magyar istennévből származik.
A Hunor és Magyar (Magor) ikerpár nevében az -or,ar végződés az úr és er(ő) szavainkkal mutat összefüggést (vö. török er = férfi). A hun és mag nevek még elváltozva is észrevehetően ugyanannak a gyök-szónak a tükör szimmetrikus változatai. A hun eredetileg kun vagy kum lehetett, de élhetett kan és kam, kem alakban is. A kunok másik ősi neve a komán, kumán volt. Anonymus magyar történetében 27-szer említi a Cumanus (Kumán) népnevet. A kumánokat csak a magyarok nevezték kunnak. (12) A kumán (Cumanus) név töve megegyezik a kun népnévvel, és eme ősi kun vagy kum népnév összefügg többek közt a hunnal is. Fáy Elek írta: “… a teremtő és fenntartó minőségének személyesítőjéről: Khun, Khon, Khom, Kám istenről meggyőződésem szerint a kunok vették nevüket. A magyar népnévnek alapul szolgáló mag pedig … úgy függ össze a kam vagy kun, hun népnévnek alapul szolgáló Kun, Kam vagy Kom istennel, hogy amaz az utóbbinak magva, azaz magzatának is tekintendő.” (13)
Fáy a Kommagen(e) országnevet is említi, mint a mag és kam népnevek összefüggésének egyik bizonyítékát. (14)
Abu-1-fida 1321-ben tudósított Kummadzar városról, egy olasz minorita ezzel egy időben Cummageria alakban jegyezte fel a város nevét. A Derbend-name szerint Anosarvan perzsa király építette a VI. század első felében. (15)
A Kummadzar (Kummageria) név a Kommagénével kétségtelenül összefügg. Mindkettő alapját a kum (kom) és mag népnevek összekapcsolása adja. Ez arra mutat, hogy a kunok és magyarok már az ókorban is együtt éltek Szíria és Kis-Ázsia határvidékén, Kommagéné területén, mint ikertestvér nép. A kunok, azaz kumánok őshazája Kisázsia lehetett, akárcsak a magyaroké, ugyanis az ókori Kappadókiában és Pontusban is volt Komana nevű város, és mindkettő ugyanannak az istennőnek volt szentelve. (16)
A Kárpát-medence elfoglalását a IX. századi fekete magyarok kun testvérnépükkel közösen hajtották végre, mint arról Anonymus tudósít.
Kommagéné korábbi neve Kummuh volt, és az, akárcsak Que (Keve), újhettita állam volt. (17) A Kummuh névalakban még jól látszik, hogy a kum gyök tükörszimmetrikus megkettőzésével képezték az elődeink, ezzel is utalva a mitikus ikerpár-ősök szoros összetartozására. A Hunor- Magor (vagy inkább: Kunor-Magor) páros “szülőhazája” tehát Kommagéné kellett hogy legyen, a fekete magyarok eredetmondája ott született meg. Kommagéné éppen szomszédja volt a Hárán környéki szabir törzseink területének észak és északnyugat felől. Az sem lehet véletlen, hogy Keve, Muzri és Kommagéné (Kummuh) országok és a szabir terület éppen egymás után helyezkedtek el a földrajzi térben, szinte láncolatot alkotva.
Kommagéné több királyát is Sarcosnak hívták, a fővárost is róla nevezték el Samosatának (Szamos-atya?). Ez a név a szem szavunkból eredvén szabirnak tűnik. Különös, hogy éppen a patriarchális Kommagénét vezette Szamos nevű király (Ehhez hasonló megfordítás lehetett az, hogy a fehér-magyarok azaz a szabirok főkirálya pedig a kende volt, Hárán ura pedig Nakhor, ami Nagyúrnak vagy Magornak is olvasható, és így kifejezetten patriarchális, hímelvi név De Egyiptom eredeti Keme=fekete neve is ellentétes a fővárosának Fehér Fal nevével stb. A híres keleti jing-jang ábrára emlékeztet ez: a fekete mező közepén kis fehér mag van, a fehér mező közepén kis fekete mag.)
JEGYZETEK
1, A bibliai világ atlasza. Bp., 1994., 35. o. 2 I. m., 34. o.
3 BRIGHT, J.: Izrael története. Bp., 1986., 340. o.
4 A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986., 185. o.
5 I. m., 289.0. (339. jegyzet)
6 I. m., 169. o.
7 Kiss L.: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1980., 534. o.
8 A magyar középkor irodalma. Bp., 1984., 123. o.
9 A bibliai világ atlasza. Bp., 1994., 214-215. o. térképén 10 Ókori keleti történeti chrestomathia. Bp., 1967., 165. o. 11 I. m., u. o.
12 GYÖRFFY György: Anonymus. Bp., 1988. 111. o.
13 FÁY Elek: A magyarok őshona. Bp., 1910., 287. o. 14 FÁY: Lm., u.o.
15 NÉMETH Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1991., 306. o.
16 STRABON: Geographika. XIL, 3,32.
17 KLENGEL,H.: Az ókori Szíria. Bp., 1977., 105. g.
A sumérok Szubir-kinek (= szubir föld) nevezték Észak-Mezopotámia egy részét, a Habúr folyótól keletre fekvő területet. E “szubir” név az Asszír Birodalom idején szabir (Sabiresu) alakban tűnt fel. A Kr. e. III. és II. évezredből származó akkád szövegekbe Subartuként fordul elő. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) örökítette meg a magyarok régi sabartoi nevét (ez a szabart alak az akkád Subartu változathoz áll a legközelebb, de ugyanúgy a szabir-szabar alapváltozatra megy vissza, mint Szovárd vezérünk neve.). A szerencsétlen sorsú, kihalófélben lévő manysi rokonaink ősi énekeiben tömegesen fordul elő a sober (vagy saber) névi, mint a szabír nép emléke. A szabirok pedig nem mások, mint a fehér magyarok, a 7 törzsből álló “korai” honfoglalók, akik az arab hódítás miatt menekültek el Iránból, akárcsak a többi, úgynevezett finnugor nép. (2)
A szabir név éppúgy a (gabona-)szem ősszavunkra vezethető vissza, akárcsak a zab szavunk (vö. héber seben = szem, maga ). Manysi énekekben együtt említik a Saber és Kerni nevezetű ősszülőket, sőt, e neveket egyes ezüstfajtákra is használják! (4) A Saber és Kemi nevek a Szem és Khám megfelelői. Az ezüst, mint a Hold féme a szabir águnkhoz kötődik, hiszen a szabin törzseink matriarchális rendben éltek. (A gabonaszem a női mag szimbóluma! A fehér jelző egyrészt utal az ezüst és a Hold színére, másrészt a fényre, amely a legszorosabb kapcsolatban van a szemmel, a látás szervével, és kifejezi az ellentétet a színek nyelvén a hím-elvi, apajogú fekete magyarokkal. Ráadásul a háráni (szabir) Lábán neve a héberben azt jelenti: fehér, fényes (5), a lebana pedig = Hold. Egyes zsidó forrásokban “a női magokat feketének vagy sötétnek minősítik, szemben a fehérnek mondott férfimagokkal.”
Árpád a fehér magyarok, azaz szabirok egyik mitikus őse volt, neve éppen ezért jelent gabonaszemecskét. És Árpád város ezért volt éppen a szabir területen az ókori Észak- Szíriában! A szabirok egyik legősibb városa a Hold-kultuszáról is híres Hárán (Harran, Carrhae) volt.
“Amikor Mahmun kalifa 830-ban elindult Bizánc elfoglalására, Mezopotámiában meglátogatta Carrhae (Harran) lakosait, akik szabiroknak nevezték magukat… Voltaképpen szíriai pogányokról van szó, akik kifejezett csillagkultusznak és mágiai rítusoknak hódoltak. A szabirok … elzarándokoltak Egyiptomba, Agathodaimon és Hermész Triszmegisztosz piramissírjaihoz…” (7) Kákosy László írja: “Az arabokhoz az iraki mandeusok és a harráni szábiusok közvetítették a késő antik misztika és mágia tanait. A szábiusok fő prófétája Hermész volt, de Aszklépiosz, Tat, Zóroasztér, Homérosz és Orpheusz is szerepelt irodalmukban. A szábius vallás részben egyiptomi eredetű volt, ezt bizonyítják a piramisokhoz és a gizai Szfinxhez tett zarándokutak is. Gizában fáklyás ünnepeket tartottak, imádkoztak a Szfinxhez és áldozatokat mutattak be.” (8) Így válik érthetővé, hogy miért szerepel úgynevezett “késő avar” (szabir-fehér magyar) övvereten a lanton játszó Orpheusz! (9) Tehát még az arab hódítás után is megmaradt szabir népünk egy része Háránban; őket kereste fel Kr. u. 830- ban Mahmun kalifa. Ők őrizték meg a hermetikus iratokat is. Az ősi kapcsolat az észak-mezopotámiai szabir és az egyiptomi-kánaáni magyar törzseink között évezredeken át fennállt. Ennek az emléke maradt meg a bibliai Ábrahám- és Jákob-mondakörben. Hiszen Ábrám (Ábrahám) is Hárántól Egyiptomig vándorolt, és Jákób útja is elvezetett Háránból Egyiptomba.
Ez azt jelenti, hogy szabir törzseinkben élt az egyiptomi rokonság tudata, ezért zarándokoltak el rendszeresen Észak-Mezopotámiából Egyiptomba. A Kézai által megörökített eredetmondánk második része Hunor és Magor (vagy: Kunor és Magor) nőrablásáról szól. (Az említett latin [vagy inkább etruszk!] eredetmondában is szerepel a nőrablás – mégpedig éppen a szabin-szabell [vö. szabir!] nők elrablása.) Kézai azt írja, hogy Hunor és Magor “a hatodik évben kikalandoztak, s egy puszta helyen véletlenül Belár fiainak férjeik nélkül otthon maradt feleségeire és gyermekeire bukkantak. Kiket is … sebesen vágtatva elragadtak.” (10) Thuróczy bővebb krónikájában Hunor és Magor története így folytatódik: “A hatodik évben azonban kijöttek, és kóborlásuk közben zeneszót hallottak a pusztaságban. Hogy felkutassák, tovább mentek, és véletlenül rábukkantak Bereka feleségeire és lányaira, akik sátraikban tanyáztak férjük nélkül, és éppen a kürt ünnepét ünnepelték és kartáncot lejtettek. Gyorsan rajtuk ütöttek és a meótiszi mocsarak közé vitték őket…” (11)
Ahogy a Belár név is Észak-Mezopotámiába vezet (ott volt az ókorban egy Árbéla vagy Urbilum nevű város), ugyanúgy a Bereka is. Ezzel kapcsolatban írta Gyarmath Jenő: “Először is tudnunk kell azt, hogy a kürt ünnepe egy zsidó vallási ünnep. (Lev 23,23). Másodszor pedig azt, hogy a Bereka név bibliai alakja: Beraka (2 Krón 20,26.)”12 Thuróczynál Bereka férfinév, hiszen feleségei, leányai vannak. A bibliai ősanya, Rebeka neve a Bereka egyik változatának tűnik. Rebeka éppúgy háráni volt, mint Nakhor, Ábrám fivére. Nakhort joggal nevezhetjük a magyarok egyik ősatyjának, neve is magyarul értelmezhető: Nakhor = Nagyúr. Rebeka a Jákob- Ézsau (=Izrael-Edom) ikerpár anyja volt, Nakhor lánya. Nakhor fia volt Lábán is, akinek a neve talán a magyar láb szóval is kapcsolatos, ugyanis Jákob (= boka!) neki szolgált! A Bereka név talán a berek szavunkkal függhet össze, ami eredetileg mocsaras helyet jelölt. Volt egy ősi Abraamberke nevű magyar település a Csepel-szigeten. És a Hunor-Magor ikerpár is mocsaras helyre ragadja el eredetmondánkban Bereka lányait és feleségeit. A Hárán városnév Carrhae változata erősen hasonlít a mi ősi Kér törzsnevünkre. Ráadásul Nakhor fia volt Keszed (Móz. I. 22, 22.), akinek jellegzetes magyar képzésű nevében (-d kicsinyítő képző, mint az Árpád- ban) felismerhetjük a Keszi törzsnevünket, ami a székely hagyományban egy székely nem neveként Kézd alakban maradt meg. Szintén magyar (pontosabban: szabir) törzsnév a Kürt-gyarmat, amelynek kürt eleme jelentheti az ősi hangszert is, bár más értelmezés a kurd népnevet látja benne. (A kurdok az egykori szabir terület mai lakói.) A kürt nevéből ítélve a kör ívéhez hasonló alakú hangszer kellett legyen (körkürt). Háránban Hold-kultusz volt, amely átkerült Izraelbe. Ennek az emléke lehetett az Újhold megünneplése (az Újhold neve – hódes – a héberbe a magyarból került át!), melynek során a rendes napi áldozatok számát megnövelték többek közt 7 egyéves báránnyal. A (hó) nap kezdetét ezüst kürtök megfújásával jelezték. (13) A kürtök fúvása papi funkció volt.
A kürt a magyar nép legősibb eszközei (hangszerei) közé tartozik. (14) (Lásd például a Lehel kürtjét és a hozzá fűződő mondát!) őseinknél a kürt méltóságjelvény is volt. Érdekes, hogy a héber sófár szó egyszerre jelent kürtöt és szarvat. Az ünnepi év kezdetét (Tisri hónap 10.) a kosszarvból készült kürtök megfúvása jelezte.
A héber népnév pedig, amelynek egyik alakja a habiru volt, visszavezethető egyrészt az észak-mezopotámiai magyar eredetű Habúr folyónévre is. Viszont a habiru (v. “chabiru”) elnevezés az sz-h hangzóváltozás miatt származhat a szabir népnévből is. A héber nevet a zsidókra alkalmazni helytelen tehát.
Kánaán lett a találkozási helye az Egyiptomból kivándorló fekete magyaroknak és az Észak-Mezopotámiából betelepülő szabiroknak (chabiruk = héberek = fehér magyarok.) A hím- és nőelvi, az anyajogú és apajogú törzseink mindenhol követték egymást, egymás melletti területeken, országokban vagy ország-részeken éltek. Így volt ez nemcsak Kánaánban, de Kis-Ázsia és Szíria találkozásánál is, majd később Iránban (Média és Várkony-Tabarisztán), és végül e Kárpátok-közti Magyarországon. Izrael királyság területén is megvan a nyoma a hímelvi, patriarchális fekete magyarok (Manasse, Makhir) mellett a fehér magyar szabiroknak is. Így például Izrael egyik (utolsó) fővárosa Szamaria (Someron) volt, de volt például Sámir nevű település és Szamur-síkság, valamennyi Efraim területén. A fehér magyar (szabir) terület Efraimban volt tehát. Később, Jézus korában Szamária tartomány is Efraim egykori területén, Galilea és Júdea között helyezkedett el.
JEGYZETEK
1 KÉPES Géza: Napfél és éjfél. Bp., 1972., 456. o.
2 BÍRÓ Lajos: A magyar régmúlt titkai. (Kézirat)
3 Hebrew Dictionary. Berlin, é. n., 341. o.
4 BARTHA A.: A magyar nép őstörténete. Bp., 1988., 170. o. 5 Hebrew Dictionary.
6 RUGÁSI Gyula: Örök romok. Debrecen, 1997., 244. o.
7 BIEDERMANN, H.: A mágikus művészetek zseblexikona. Bp., 1989., 302. o.
8 KÁKOSY L.: Fény és káosz. Bp.,1984., 205-206. o.
9 ERDÉLYI L: Pannóniai húsvét. Bp., 1987., 55-56. o.
10 A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986., 183-184. o.
11 THURÓCZY János: A magyarok krónikája. Bp., 1980., 22. o.
12 GYARMATH J.: Mezopotámiai emlékek Magyarországon. Bp., 1995., 78. o.
13 Bibliai régiségtudomány. Tahitótfalu, 1928., 79. o.
14 Néprajzi lexikon. Bp., 1987., 3. köt., 375. o.
Tévedés az, hogy időben egymás után jött létre előbb a matriarchátus, majd a patriarchátus. Ugyanis a magyar népek ősidők óta, kezdettől fogva egyidejűleg éltek hím- és nőelvi törzsekre osztva. A mai magyarság az “apajogú” fekete magyar és az anyajogú szabir (fehér magyar) törzsek egyesüléséből jött létre. Az amazonok híres-hírhedt matriarchális államát az ókori források elsősorban Kis-Ázsiába helyezték. II. Ramszesz például beszámolt a Trója közelében fekvő Müszia (Myzia) királynőjéről, aki “kétélű bárddal felfegyverzett lovas asszonyhadsereg élén” harcolt. (1) A thermódoni amazonok szintén Kis-Ázsiában éltek, a Fekete-tengernél – ők voltak Thalésztrisz királynő amazonjai, akik Nagy Sándorral találkoztak. Strabon említi Szíriában (ahol Emesa város is feküdt!) az emisénos (emisénoi) nevű törzset (Geographika, XVL, 2,10.).
Az amazon név etimológiája tisztázatlan, még a legérdekesebb az összevetése a Hold örmény amisz nevével. (Ez az amazonok Hold-tiszteletét bizonyítaná.) A név aligha az örmény nyelvből ered, hanem inkább átvitt értelemben vált ott a Hold nevévé Emese ősanya nevéből. A szüzesség, a szűzanya tisztelete az ókori szabir népünktől indulhatott el, amit világosan mutat az is, hogy a héber sosanna (magy.: szűzanya) jelentése: liliom, míg a magyar virág szó a latinba virgo alakban, szűz jelentéssel került át. (A szűz szavunk rokon lehet az egyiptomi Ízisz [Észet] istennő nevével is.)
Jézus szűztől való születésének hagyománya is teljesen analóg a szabirok (fehér magyarok) eredetmondájával: abban ugyanis az első embert, Álmost (Ádám) az álmában rászálló turultól, az Égistentől szüli Emese ősanya. Több kopt- keresztény domborművön is sólyom termékenyíti meg a fekvő nőalakot. Szintén ez a jelenet látható a szabir (fehér magyar) készítésű nagyszentmiklósi aranykincs egyik korsóján. A gyermekség örmény könyve című apokrif evangéliumban József vállára Máriával való házasságkötése pillanatában egy galamb szállt le.(2)
Fáy Elek írta nagyszerű magyar őstörténeti művében: “A szemareus Emese város arról a híres betil-leb kövéről volt híres, amelyet Elagabal vagy Heliogabal isten megtestesüléseként tiszteltek. …A feldíszített követ ábrázoló érmeken a kő felett sasforma madár látható. Ez a sas ábrázolat engem arra a sejtelemre vezet, hogy abban a madárban a mi Emesénk asztúr vagy turul madarát lássam.” (3) A szent égi fekete követ eredetileg kabának hívhatták őseink (= keve, köve) és tőlük vették át később az arabok, akiknél a kaba már csak kockát jelent. Ám a magyar nyelvben a kaba egy sólyomfajta neve is! Emese turulja tehát a kabasólyom kellett legyen az őseredeti mítosz szerint. (Érdekes még, és a név magyar származását bizonyítja, hogy a kaba gyökét [kab] megfordítva a bak szavunkat kapjuk. A Bak jegy színe a fekete, dec. 25-e, Dusares, Mithra születésnapja és a karácsony is a Bak jegybe esik. A Bak jegynek pedig a kő az egyik attribútuma!) A magyar (pontosabban: szabir) hagyomány továbbvándorlása jól nyomon követhető. Ugyanis “Dusares szentélyében Petrában” (ma Jordániában van) “hatalmas fekete kőkocka állt, melyre az áldozatok vérét csorgatták s amelynek Kaabuna volt a neve. Ünnepe dec. 25-éne esett.” (4) A hagyomány szerint Dusára- Dionüszoszt egy kőlány(!) hozta a világra. (Ez emlékeztet az iráni Mithra Napisten kőből való születésének mítoszára is.) A muzulmán mitológia szerint “Az égből Ádámnak szent fekete követ küldtek, amely számára felépítette a Kábát.” (5) Az arabok megőrizték a hagyományt, mely szerint a szent fekete kába az első emberrel, Ádámmal (=Álmos!) van kapcsolatban. Ez tehát még jobban megvilágítja matriarchális szabir törzsünk eredetmondájának (Emese álma) értelmét.
“Emesa városában egy követ imádtak, amelyet a napisten küldött az égből” – írja E. Moscato. – “A Caracalla meggyilkolását követő években az egyre befolyásosabb emesai Héliosz-papok saját képviselőjüket ültették a császári trónra, Varius Avitus Bassianus (Heliogabalus 218-222) személyében. Heliogabalust, azaz Héliosz főpapját A hegy istenének nevezték, ugyanúgy, mint az emesabeli Hélioszt. A szíriai légiók által császárrá kikiáltott Heliogabalus mint imperátor magával vitte a szent követ, de kasztjának nőies öltözéke(!), s a császár botrányos életmódja felbőszítette a katonákat, s 18 éves, amikor családjával együtt meggyilkolják.” (6) A császár nőies viseletének az emesai matriarchális hagyományok adhatják meg a magyarázatát, amelyek eszerint még a római császárkorban is elevenek voltak.
Robert Graves szerint “egyes babiloni zsidók Édent Beth-Édennel [Béth Eden] azonosították (Ámos 1,5; Ezékiel 27,23). Ez nem más, mint az asszír feliratokban előforduló Bit Adini, amely az i. e. X. és IX. században élte virágkorát.” (7) Beth- Éden Észak-Mezopotámiában volt, éppen azon a területen, ahol a mardu nevezetű nép élt – a mi mordvin rokonaink ősei, a szabir törzseink közelében, Hárán vidékén. Ez azért fontos, mert a bibliai Édenkert-mítoszban szereplő nevek – és maga a történet is – legjobban a mordvin nyelv és mitológia alapján értelmezhetők. Így az Ádám név a mordvin udem, “udomo” = alvás, álom szóval rokon, az Éva pedig a mordvin ava = anya, asszony megfelelője. A Teremtés könyvében ez olvasható: “Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek.” (3,20.) Az Ádám név a szabir (fehér magyar) eredetmondában szereplő első ember, Álmos nevének mása (fordítása). Ezt erősíti meg az is, hogy a Teremtés könyvében Ádámról ez áll: “Bocsáta … az Úr Isten mély álmot az emberre és ez elaluvék.” (2,21.) A mitikus fa alatt elalvó hős persze nemcsak a Bibliában szerepel, hanem a magyar és mordvin legendákban és mesékben is. A héberben az adam embert és földet is jelent, fordítva olvasva (mada) viszont a sumér mada = föld, ország szót adja ki (vö.: mordvin moda = föld, talaj, magyar megye stb.).
Az “Éden” szó a héberben gyönyörűség, öröm, élvezet jelentésű. A magyar édes szó jelentése lényegében megfelel az Éden héber értelmének, hiszen az öröm, az élvezet, a gyönyörűség az édesség) fogalmához társul (gondoljunk például az édes élet kifejezésre), ahogy a bánat, a fájdalom a keserűség képzetét idézi fel. (Az Éden gyümölcsöskert volt – és a gyümölcsök az ember legősibb édes táplálékai.)
A mordvinok főistene Niske, azonosítható a sumér Nusku-val, a tűz és a fény istenével, akinek a kultusza az újasszír korban éppen Háránban terjedt el!
Egy mordvin mitológiai ének, “A méh és a tiltott almafa” (8) arról szól, hogy a méhkirálynő (feltehetően az emberi lélek jelképe) a kozmikus méretű almafáról is gyűjteni akart mézet, de Isten azt nem engedte, és hogy a méh ne lásson, mindkét szemét eltakarta. Ez is az Édenkert-történet egy talán még ősibb, rejtélyesebb változata.
Egy mordvin ének szerint a főisten egy almafa alatt hívja össze lakomára az isteneket – ez is emlékeztet a bibliai elbeszélésre: “És meghallák az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala.” (Ter. 3,8.)
René Guénon A világkirályban külön fejezetet szentel Lúz-nak, a “halhatatlanság hazájának”. Szerinte “a számos különböző jelentése miatt figyelmesebb tanulmányozást is megérdemlő lúz szó … mandulát, kibővítve mandulafát, illetve valaminek a magvát, velejét jelenti. A mag, mivel a legbelsőbb, legrejtettebb, valamint egy teljesen körbezárt részt jelent, a sérthetetlenség képzetét idézi fel. De ez a neve egy sajátos, elpusztíthatatlan testnek is, amit szimbolikusan egy rendkívül kemény csont jelenít meg, s amellyel a test halála után feltámadásáig kapcsolatban marad. Ahogy a mag magába foglalja a csírát s ahogyan a csont tartalmazza a velőt, úgy foglalja magába lúz az individuális létből való kigyógyuláshoz szükséges elemeket.” (9) A lúz név mása a magyarban nincs ugyan meg, de a manysiban és a finnben megtalálható: a manysi lu-, a finn luu jelentése ugyanis: csont. (A manysi lus = rét.) A héber lúz szó a mandulafán kívül mogyorófát is jelent. (10) (Egyébként egy hettita város neve is ez volt.) Jankovics Marcell írja: “Graves … a mandulát a fanaptárban a bölcsesség mogyorójának (diójának) felelteti meg, aminek a szerdai napot patronáló Merkur volt a gazdája.” (11) Egyébként a mandula név is a magyar népnév egyik ókori alakjára, a mandára emlékeztet (= médek), és az ókori Núbiában volt egy Mandulisz nevű Napisten! (12) A mandula ógörög amügdalosz nevében is felismerhető a magyar mag szó. Érdekes, hogy a mogyoró szavunk, mely szinte teljesen egyezik a magyar népnévvel, régebben monyoró alakban is élt. (Ez alátámaszthatja a manysi- magyar és Manasse- Makhir párhuzamot.) A mony a tojás ősi magyar neve volt (v ö.: finn mura = tojás és az egyiptomi Ámon istent az őstojással azonosították!), tehát a tojás is magszimbólum volt eredetileg.
Mivel Áron vesszeje mandula volt, ezért lett a hétágú gyertyatartó (menóra) is egy stilizált virágzó mandulafa. (Móz.II, 25,33.) A menóra lángjai Isten szemeit jelképezik, és a mandulafa termése is szem alakú. Jankovics Marcell írja, hogy minden (izraeli) törzsnek saját szent fája, “fatoteme” volt. L3
A Lúz nevezetű helyen először Ábrám állított oltárt (Ter. 12,8), majd Jákób ott látta meg álmában a létrát, melyen az angyalok jártak fel és le, és elnevezte a helyet Bét-élnek (= Isten háza). Később a Júdától függetlenné vált északi királyság, Izrael legfőbb szent helye lett, ahol Jeroboám felállította az egyik aranyborjú szobrot.(1 Kir. 12,32.) Bétélben négyszarvú oltár állott, ezért írta fenyegetőzve Ámósz próféta: “…megbüntetem Bétélt is oltárai miatt. Letörnek az oltár szarvai és a földre hullanak.” (Ám.3,14.)
Lúz-Bétélt tehát ősidők óta az Ég kapujának tekintették. Jákob fejét egy kőre hajtva aludt, mikor a látomása volt; és ennek emlékére állította fel azt a követ azon a helyen (Lúzban) és olajjal szentelte fel. Mivel Jákob neve a magyar boka (török bokáj), bak és bika szavakkal van kapcsolatban, a Kaba (=köve, kova, Keve)-kő elnevezése is őhozzá fűződhet. Hiszen ő volt az első ismert kánaáni kőemlék-állító, és az a kő, amin álmát látta, a híres szegletkő, a föld köldökét is jelképező mennykő (kaba) lehetett, amire valószínűleg esküdtek is az őseink.
Lúz-Bétél tehát az abszolút, a hiteles vallási központja volt Kánaánnak, majd Izrael Királyságnak. Ez is Izrael kiválasztottságát igazolja, amit Júda szeretett volna magának tulajdonítani és kisajátítani. Egyébként a Bírák korában még a frigyládát is Bétélben helyezték el, ami az “Isten házának” rendkívüli tekintélyére vall.
JEGYZETEK
1 RÖHL, K. R.: Az amazonok lázadása. Bp., 1986., 54. o.
2 HAINCHELIN,C.: A vallás eredete. Bp., 1954., 124. o.
3 A magyarok őshona. Bp., 1910., 183. o.
4 SZIMONIDESZ L.: Iszlám és buddhizmus. Bp., é. n., 234. o.
5 Mitológiai enciklopédia. Bp., 1988., IL, 540. o.
6 A karácsony “elődei” . (Univerzum folyóirat)
7 Héber mítoszok. Szeged, é. n., 67. o.
8 Földisten lánykérőben. Bp., 1982.
9 A Világkirály. Bp., 1993., 55-56. o.
10 Hebrew Dictionary (Berlin, é. n.), 156. o.
11 A fa mitológiája. Debrecen, 1991., 83. o.
12 Mitológiai enciklopédia. Bp., 1988., L, 455. o.
13 JANKOVICS: I. m., 83. o.
A magyarnyelvű szkíták törzsei, akik székely (és palóc) nevüket és hagyományaikat mindmáig megőrizték, a Kr. e. VII. században foglalták el a Kárpát-medence és Erdély jelentős részét. De honnan származtak, hol lehetett az őshazájuk? Már Mészáros Gyula 1938-ban megjelent kitűnő, alapos tanulmányában (Kelet-Európa néptörténete II. Chattiak és skythák) bizonyította, hogy a szkíták Kis-Ázsiából (Anatóliából) erednek. Mivel az összes ókori, a magyar törzsekkel és legközelebbi rokonaikkal azonosítható nép Kis-Ázsiában és az úgynevezett Termékeny Félhold területén élt még Kr. e. 1000 évvel is (szabírok, magyarok, kunok, amazonok, mordvinok, marik, manysik, komik stb.), így bizonyos, hogy a székelyek őshazája Kis-Ázsiában volt.
Az úgynevezett “tengeri népek” között említik először a székelyeket az egyiptomi feliratok, “sekeles” néven. (A székely népnév tehát 3300 éve is ugyanúgy hangzott, mint ma – de ugyanez igaz a magyar, a kun (komán], a jász stb. népnevekre is.) Magnus Magnusson írja: “Az ókori Anatólia mai szakértői…így például James Mellaart is, általában úgy látják, hogy valamennyi tengeri népet a hajdan Törökország déli részén és a közelében levő szigeteken élő népekkel kell azonosítani; ezek a Földközi-tenger keleti részét jól ismerő hajósok voltak, akiket az i. e. 13. század vége felé pusztító éhínségek mozdítottak meg. Mellaart a peleszeteket, a sekeles és tjakar népekkel együtt, az egykor a pamphüliai térségben élő lukka (lükiai) néppel azonosítja.” (1) Pelesz(et) volt a filiszteusok eredeti neve (róluk kapta a nevét Palesztina); és e név feltűnően hasonlít a pelazgra (Görögország hellének előtti őslakói voltak) és a palócra. A székelyek a palócokkal együtt foglaltak hont a Kr. e. VII. században a Kárpátok között: a két népet nagyon sok rokon vonás köti össze. A palócok a Palos nevű szkíta őstől nyerték a nevüket. Fáy Elek említi, hogy a szikulok főistenei a Palici nevű ikertestvér-istenségek voltak, akiket két róluk Palici-nek elnevezett gyógyerejű tóban is tiszteltek. “…Ezen palici, palica, fálesz, faliszk nevek szolgáltatják a legerősebb bizonyítékot arra, hogy a szikelekben szintén a palócok, pelazgok, filiszteusok rokonait és a mithikus Pálosz szkítha király utódait lássuk.” – írta.(2) A filiszteusok (peles/et) a mi palócainkkal azonosak tehát, és közeli rokonai a székelyeknek. Robert Graves írja, hogy “a filiszteusok eredeti hazája Kaftor volt. Ez nem jelenti szükségképpen Kréta szigetét, (egyiptomi nyelven Keftiu), hanem inkább általában az egész minószi kultúra területét, beleértve Kis-Ázsia délnyugati részét.” (3) A Kaftor név nemcsak Krétát jelentette, hanem a kis-Ázsiai Kappadókiát is. (4) (E két név első három mássalhangzója: K-F-T és K-P-D megfelel egymásnak.) Valószínű, hogy a peles(et)-palócok Kappadókiából vándoroltak ki, ugyanis a székely őshaza is Kisázsia belsejében, Kappadókia szomszédságában sejthető. Ugyanis már Fáy Elek felhívta a figyelmet arra, hogy “a sakalasa név… meglepően azonosan hangzik a szolimek országa, a későbbi Pizidia Szagalaszusz városának és mezejének a nevével, melyet Líviusz is megemlít.(Lib 38.)” (5)
Az Egyiptom elleni peleset (palóc)-sekeles (székely) támadás kudarcba fulladt; az egyiptomiak győztek. Ellenfeleiket azonban nem semmisítették meg teljesen. III. Ramszesz fáraó azt mondja egyik feliratában: “Foglyul ejtették őket egyszerre, s zsákmányként Egyiptomba vitték; (olyan sokat), mint a partok homokja. Táborokba telepítettem őket… Ifjaik sokan voltak, százezrével. Elláttam őket a kincstárakból és a csűrökből ruhákkal, gabonával minden évben.” (6)
A filiszteusokat (pelecet-palócokat) a tjakarokkal és bizonyára a sekeles-székelyekkel együtt III. Ramszesz “az egyiptomi erődítések legénységéül használta fel, különösen a Palesztina tengerparti síkságán futó Via Maris mentén. Így … az i. e. 12. század elején a filiszteusokat a Negev-sivatagtól Joppáig (a mai Tel-Aviv) a palesztinai partokon sorakozó városokban letelepedve találjuk, tőlük északra pedig Dórban és más kikötőkben a tjakarok rendezkedtek be.”
A székely emlékezet megőrizte az egyiptomi-kánaáni Csabán (=Saba, Tchaba) kívül a Csigla-mező emlékét is, ami azonosítható azzal a Ciklag vagy Sildág nevezetű filiszteus várossal, amit Ákis adott a hozzámenekült Dávidnak. Ciklag (Síktag) helye még ismeretlen. Szintén székelynek sejthető Szekhem és Szereda is (az utóbbi név a Csíkszereda székely városnévben őrződött meg.) Szereda a Júdától elszakadt Izrael első királyának, Jeroboámnak a szülővárosa volt, Szekhemet pedig ő tette Izrael Királyság első fővárosává! A fehér magyar (szabir) fővárost is Székes-Fehérvárnak hívták. A székely székek szintén település helyeket jelentenek, akárcsak a zalai szegek (például Zalaegerszeg). A héberben a sechem szó hegyhátat is jelent. (8) A szék “a hatalom ősi szimbóluma, az államiság jelképe. Nyelvünkben ráadásul középpontot is jelent” (akárcsak a mag!), így a tojás szikje esetében. Jelöli a hatalom helyét különböző szóösszetételeinkben, helyneveinkben: például Székesfehérvár, Csíkszék, úriszék, törvényszék, ítélőszék.” (9)
A szekelesek vagy szikulusz-ok adták meg Szicília, végleges nevét. Thuküdidész szerint háromszáz évvel a görögök előtt foglalták el a szigetet. Várkonyi Nándor írta: “Minthogy az első hellén gyarmat, Naxosz alapítása i. e. 735-734-ben történt, a szikuluszok foglalása i. e. 1035-1000 közé esik.” (10) Fáy Elek: “Szicilia sziget azon őslakói, akik a szigetet az ott előttük szikanoktól elhódították, s akikről a sziget nevét is nyerte: Sziket vagy Szikul neveket viselték. Ez a két népnévalak pedig azonos a mi székelyeink régebbi sziköl, valamint a latinosnak tartott szikul neveivel. Az kétségtelen, hogy Szicíliában már ősidőktől fogva folytak kán és feniciai gyarmatosítások s Bochardt … a szikulok nevét a kánaáni Eszkol-völgyre vezette vissza, mely Mózes IV könyve 24. versében fordul elő, mint ahonnan az a lemetszett szőlőfürt való volt, amelyet a Kánaánba előre küldött kémek vittek Mózes elé. Bochardt szerint ugyanis a héber eszkol (szótőfürt) szíriai nyelven szegul vagy szegolnak hangzik.” (11) Az Eskolvölgy Hebron közelében, attól északnyugatra van.
Tehát a székely nép egy része az egyiptomi kaland és a kánaáni betelepülés után Itália egy részét is meghódította. Itália a nevét “a szikeloszok egyik királya, Italosz után kapta.” (12) (Ez az Italosz név feltűnően hasonlít az Etele és az Itil nevekre.)
Az sem lehet véletlen, hogy éppen a székelyeknél terjedt el az ún szombatos vallási felekezet. Ugyanis az ókori Kánaánban a székelyek sokkal erősebb zsidó hatás alá kerültek, mint a magyar és szabir törzsek. A szombatosok “az ótestamentumi könyvekre támaszkodtak, számos zsidó szokást, ünnepet, liturgikus cselekményt vezettek be közösségeik életébe. Gyülekezeteik elsősorban Udvarhelyszék és Marosszék székely lakossága között gyökeresedtek meg.” (13)
JEGYZETEK
1 Ásóval a Biblia nyomában. Bp., 1985., 110. o.
2 A magyarok őshona. Bp., 1910., 108. o.
3 Héber mítoszok. Szeged, é. n., 157. o.
4 Hebrew Dictionary. (Berlin, é. n.), 150. o. 5 FÁY: I. m., 105. o.
6 MAGNUS Magnusson: I. m., 111. o. 7 I. m., 111. o.
8 Hebrew Dictionary., 350. o.
9 Jelképtár. Bp., 1990., 201. o.
10 Sziriat oszlopai. Bp., 1972., 235. o. 11 I” ÁY: I. m., 104. o.
12 Sziriat oszlopai., 235. o.
13 Néprajzi lexikon., 5.köt. Bp., 1982., 80. o.
VII. ÓKORI MAGYAR NEVEK
1. FOLYÓK
Kis-Ázsiában a hettita terület két legjelentősebb folyójának magyar neve volt az ókorban: az egyik a híres Halys (Halüsz), azaz Halas folyó, a másik pedig – az előbbi közelében – a Sarus (görögösen Saros), azaz Sáros folyó. Az Eufrátesz mellékfolyójának, az észak-mezopotámiai Habúrnak is magyar a neve (Hab). Ezek az ősi folyónevek világosan mutatják, milyen nyelven beszéltek Kis-Ázsia és Észak-Mezopotámia első lakói, akik az emberi műveltség megalapozói voltak. Ugyanis “minél nagyobb egy folyó, annál messzebb időre nyúlik vissza nevének eredete” (Marjalaki Kiss Lajos).
A legtöbb magyar vonatkozású ókori helységnév Szíria- Ugarit- Fönícia és Kánaán területén található. (A településnevek között itt a kánaániakat nem sorolom fel, a nevek magyar megfelelőit pedig zárójelben közlöm.)
Ugarit (a szántóföldek istene volt Ugar, vö. a magyar ugarral és a magyarok ugor nevével); Arad (Arad); Árpád (Árpád); Emesa (Emese); Halman (Kálmán); Kalnó (Kálnó); Szin (Szin); Arka (Árka); Paripa (Paripás); Cór v Tirusz (Csór); Damaszkusz (a XVI. századi Székely István Damaseknek nevezte a magyarok régi istenét); Szimira v Szumura, Szamuri (Szemere, Szomor); Halab v Aleppo (Halág); Ursu (Örs); Hadad (Hadad); Berit (Beret). A Baál-Biqá név kapcsán is felmerül a gyanú, hogy magyar eredetű, hiszen Baál jelképe a bika volt. Véletlen egybeesésekről természetesen szó sem lehet ilyen nagyszámú, és egy területen koncentrálódó magyar kapcsolatú nevek esetében.
3. ÓKORI ISTENNEVEK MAGYAR ÉS FINNUGOR VONATKOZÁSAI
Van egy sor óegyiptomi, sziro-föníciai és sumér v. mezopotámiai istennév, amely közszóként a magyarban és a finnugornak nevezett rokonnyelveinkben is fennmaradt. Így Bél babiloni isten neve a magyar Bélmegyer, Bélapátfalva községnevekben, Adón (Adonisz) neve a magyar Adony településnevekben, az ugariti Mót iszapisten emléke a magyar mot-sár (mocsár), finn muta = iszap szavakban, a Melek (Moloch) istennév a magyar meleg, chanti [osztják] melek = meleg szavakban maradt meg. Istanu a hettita mitologia Napistene (a hatti Estannal azonos). Tarunak nevezték a hettita viharistent, nyilvánvaló a kapcsolata a manysi Tarem (=ég, időjárás), az észt Taara, a finn-karél huri (=az ég, a mennydörgés istene) istennevekkel. Simegi, a hurri Napisten neve a mi szem és égi szavaink összetételének mutatkozik = égi szem. A hatti Talipinu tavaszi termékenység-isten, a meleget adó tűz adója, akinek a neve kapcsolatos lehet a finn tuli puna (=tűzpiros) szóval. Pirua Hegur hettita isten nevében a Hegunt magaslatként értelmezik, tehát megfelel a magyar hegyoromnak. Mén kisázsiai Hold-isten volt, neve szintén magyar eredetű (v ö. még a telihold szamojéd menni nevével). A Hermész istennév a magyar hármas szóból vezethető le, amit megerősít Hermész Triszmegisztosz jelzője (=háromszor magasztos). A sumér Dumuzi (akkad Tammuz), a tavasz istenének neve a mi tavasz szavunkban maradt meg (v ö. udmurt tuwis = tavasz). Ráadásul Dumuzi anyja Turtur, másik nevén Szirtur istennő a sumér mitológiában: és a Tátra ómagyar neve Turtur volt, a szirt és ur (orom) szavainkat nem kell magyaráznom. De óegyiptomi isten- és lélek-nevek is megmaradtak a nyelvünkben. Így az ich démon- és lélek név a magyar ízben és észben őrződött meg, a ba pedig a magyar bőben (mindkettő hatalmat jelentett eredetileg). Amon istent az ős-tojással is azonosították: és a régi magyar mony = tojás (v ö. finn muna = tojás.) Seth a sötétség démona volt Egyiptomban, Ozirisz gyilkosa, aki szétdarabolta a jóságos Istent. Neve fennmaradt a magyar setét, a finn sysi = szén, a manysi sat-em = sötét, a komi söd = fekete, mordvin sod = korom szavakban. Ptah az ősvíz ura volt Egyiptomban (vö. magyar patak, pocsolya, víz, vese, pisi, fűz (fa), fazék [Ptah v inkább Path volt a teremtő Fazekas!] stb.). Thot a tudás, az írás istene az egyiptomi mitológiában (lásd a magyar tud, komi töd = tud, udmurt tod = tudás, szamojéd tumta = tud stb.). Tum a legősibb istenek egyike volt Egyiptomban, az ő megtestesítőjének az ős-dombot tekintették: lásd magyar domb, töm, manysi tump = sziget. Az esti, lenyugvó Napot Atum-nak is nevezték, e névvel lehet kapcsolatos a finn tumora = sötét, barna, mély jelentésű szó.) Már e rövid, vázlatos felsorolás is elegendő, hogy lássuk: a magyaroknak és rokonnépeiknek meghatározó szerepük volt az ókori nagy műveltségek kialakulásában, Kis-Ázsiától Suméron át Egyiptomig.
IZRAEL ÉS JÚDA ELLENTÉTÉNEK HÁTTERE
I. KIK AZ IZRAELIEK? KIK A ZSIDÓK
Régóta szokás a “választott népet” egyszerűen zsidónak nevezni. Pedig Izrael eredeti 12 törzse közül Júda csak az egyik volt. Maga a zsidó név a Júda törzsnévből ered (a babilóni fogságból hazatért zsidók neve héberül jehudim, görögül judaioi, latinul judaei volt.). Mivel Dávid király Júda törzséből származott, ezért Júdát tekintették egész Izrael vezetőjének. Holott Izrael Királyság megteremtése (Kr. e. 1000 körül) a magyar származású Saul (= Szél v Szál) érdeme. Izrael és Júda kezdettől fogva szemben állt egymással, nyilvánvaló vallási és etnikai különbségek, ellentétek miatt. Dávid alapította meg Júda Királyságot, Hebron központtal, majd legyőzte Saul fiát, Izbaált, és egyesítette a két országot, Júda vezetése alatt. Ám ez az erőszakolt kísérlet nem volt hosszú életű. Dávid utódjának, Salamon királynak a halála után, Kr. e. 931-tól Kánaán északi felében egyiptomi segítséggel állt helyre ismét a független Izrael Királyság, elszakadva a déli Júdától.
A 12 törzs szövetsége csak Kánaán területén alakult ki, és valószínűleg két törzsi csoportból jött létre. Hahn I. írta erről: “Az egyik törzsi csoport, a szorosabb értelemben vett ,izraeli’ törzsek, elsősorban a magát Józseftől származtató Efraim és Manasse törzs vezetésével Egyiptom felől a Szinaj-félszigeten át nyomult be Kánaán területére”. ők hozták magukkal az aranyborjú kultuszát, másrészt az egyiptomi tartózkodás, Áron és Mózes emlékét. “Ez a törzsi csoport .. szövetséget kötött a már ott élő ,héber’ törzsekkel, amelyek leszármazottjai és maradványai lehettek az i. e. XV-XIV század folyamán Kánaánba benyomult habiru- csoportoknak; ez utóbbiaktól származnak a mezopotámiai és arámi kapcsolatokra utaló hagyományok (Ábrahám mondakör).
Azok a törzsek, amelyek az i. e. XI. század elejére állandó letelepedési területre tettek szert, két nagyobb csoportot alkottak: a déli törzsekét a … viszonylag későn csatlakozott, de igen népes Júda törzsének vezetésével, s az északi-északkeleti csoportot, amelynek vezető erejét a Józsefi törzsek alkották.”(1)
Én azt hiszem, hogy mind a mezopotámiai hagyomány (Ábrahám-mondakör), mind pedig az egyiptomi tartózkodás emléke egy nagyrészt finnugor (magyar, manysi stb.) eredetű törzsszövetség hagyatéka. Ezek a törzsek az észak-mezopotámiai szabir területről és Egyiptomból vándoroltak be Kánaánba. A finnugor népeket rengeteg nyelvi és kulturális (vallási és művészeti) szál köti össze Sumérországgal, az ókori Egyiptommal, a Termékeny Félhold területével és Kis-Ázsiával.
Míg a mezopotámiai és egyiptomi eredetű magyar-finnugor törzsek természetesen rokonai voltak egymásnak, a más irányból, alighanem az arábiai sivatagok felől, délről-délkeletről érkezett Júda törzs számukra idegen volt, mint ezt Izrael (tíz törzs!) és Júda elkülönülése és súlyos viszályai is mutatták.
A szakítás Izrael és Júda között azután következett be, hogy az északiak kérték a júdai Roboámot, hogy enyhítsen a terheken, amiket Salamon, Roboám atyja rakott rájuk. Roboám, rossz tanácsadóira hallgatva a következő választ adta a kérésre: “Ha az én atyám megnehezítette a ti igátokat, én még nehezebbé teszem azt; ha az én atyám ostorral vert titeket, én skorpiókkal.” (Krón.IL,10:14). Erre válaszul elszakadtak az északi (Józsefi) törzsek: “Mikor pedig az egész (!) Izráel látta, hogy nem hallgatá meg őket a király, felele a nép a királynak, mondván: Micsoda részünk van nekünk Dávidban? Menj el a te hajlékidba, oh Izráel!” (Krón. II, 10:16.)
Miután Júda így elvesztette hatalmát az északi (a tulajdonképpeni izraeli) törzsek fölött, “az izraeli királyok igyekeztek kivonni népüket a jeruzsálemi templom vonzóköréből, ezért már Jeroboám külön templomokat építtetett országa legdélibb és legészakibb pontján, Bételben és Dánban, és e szentélyekben aranyborjú szobrokat állíttatott fel. Ez volt a legnagyobb botránykő … melyet a prófétai szellemű történetírás sohasem tudott megbocsátani.” (2) (A prófétai mozgalom a Jahve-kultusz és ezzel együtt persze Júda uralmának érdekében lépett fel.) “Ráadásul az északi országrészben, jobban, mint Júdában … terjedt a Baal- kultusz. Az izraeliták az őslakóktól tanulták el a földművelésnek nemcsak a mesterségbeli módját, hanem azt a hiedelmet is, hogy Baal a természet ura, ő a termékenységhez szükséges eső megadója. Őhozzá imádkoztak hát esőért, tiszteletére a magaslati szent helyeken oltárokat állítottak… szent fákat ültettek, és azok alatt sokszor féktelen mulatozássá fajuló ünnepeket tartottak, sőt mágikus céllal, a termékenység felidézésének a gondolatával úgynevezett szent paráznaságot űztek.” (3)
Ez az izraeli-kánaáni vallás mégis összehasonlíthatatlanul igazabb, emberibb volt annál az elvakult, a szadizmusig menő tévhitnél, amely Jósiás júdai királyt arra indította, hogy a következő módon számoljon le a Manasse által visszaállított izraeli-kánaáni ősvallással és annak híveivel: “És kiírtá a bálvány papokat is … és mindazokat, akik a Baálnak, a napnak, holdnak, égi jeleknek és az egész mennyei seregnek tömjéneztek.” (Kir.II, 23:5) “…és megfertéztette a magaslatokat, amelyeken a papok tömjéneztek” (23:8) “és eltávolította a lovakat, amelyeket a napnak szenteltek” (23:11) “És összetörte az oszlopokat és kivágatta az Aserákat és azok helyeit embercsontokkal töltötte meg.” (23:14) De még az sem volt elég neki, hogy a papokat és a híveket megölette, és csontjaikkal a kivágott szent fák helyét töltötte meg, hanem még a holtaknak is nekitámadt: “És körültekintett Jósiás, és meglátta a sírokat, amelyek ott a hegyen voltak, és elküldött és elhozatta a csontokat a sírokból és megégette az oltáron és megfertőztette azt az Úr beszéde szerint.” (23:16) A júdai “Úr” (Jahve) beszéde szerinti volt ez az iszonyú gaztett, a tébolyig fokozott gyűlölet? Holott Manasse királynak annyi volt a “bűne”, hogy ugyanazt a vallást gyakorolta, amit Jákob (Izrael), a 12 törzs ősatyja! Az őrjöngő, mészáros, Jéhu rémuralma alatt (aki szintén az “Úrért”, Jahvéért “állt bosszút”) “lerontották a Baál képét is templomostól együtt és azt árnyékszékké tették mind e mai napig” (Kir. II,10:27).
A Kr. e. 9. és 8. században jelentek meg a Biblia elohista és jahvista elemei. A magyar bibliafordítás az Elohim nevet Istennek, a Jahue nevet Úrnak írta át. “A jahvista szövegben látni lehet, hogy igyekszik előtérbe helyezni Júda törzsét, bebizonyítani Júda elsőbbségét a többi törzzsel szemben s ebből eredő jogát az uralkodó helyzetre. Júda elsőbbségi jogával együtt Jahve isten elsőbbségét is hirdeti, Jahvét a többi isten fölé helyezi. Ebből kitűnik, hogy a jahvista elem Júda, nem pedig Izrael vallástörténeti emléke.
Az elohista szöveg efraimi, azaz izraeli eredet nyomait viseli magán. Anyagának összeválogatása és előadásmódja elárulja, hogy József és Efraim törzsét helyezi előtérbe. Mellőzi Jahve istent, aki a vetélytárs Júda törzs pártfogója. Az Elohista szöveg feltehetően régebbi keletű a Jahvistánál.” (4)
A két szöveget a jahvista változat hívei, a júdai királyság írástudói egyesítették, már Izrael királyság elpusztítása után. A júdai szerkesztők azzal, hogy az elohista szöveget beleillesztették a maguk elbeszélésébe, mintegy átvették “az állami önállóságától megfosztott Izrael vallási hagyatékát.” (5)
Minden jel arra mutat, hogy Izraelben a magyar nyelv és rokonai is használatban voltak, és hogy a Biblia legrégibb részei is kimutathatóan finnugor nyelven, nyelveken íródhattak eredetileg. (Lásd erről a következő részt.)
Izrael és Júda ellentéte megdöbbentő prófétai átkokban is megmutatkozik: így például Hóseás könyvében található ez a versezet: “Meg van verve Efraim, gyökerök elszáradt! Nem teremnek gyümölcsöt. Még ha nemzenének is, megölöm méhöknek szerelmes magzatit.”(9:16) Vagy a szintén jellegzetesen júdaista szemléletű 78. zsoltárban olvasható Izraelről: “Haragra ingerelték őt magaslataikkal, és bosszantották faragott bálványaikkal. Meghallá ezt Isten és felgerjede; és az Izraelt felette megutáló. És elveté magától Silói hajlékát… Sőt fogságra viteté erejét, dicsőségét pedig ellenség kezébe… Ifjait tűz emészté meg… Papjai fegyver miatt hullottak el… Akkor felserkene az Úr… Azután megutálá a József sátorát és nem választja Efraim törzsét; Hanem a Júda törzsét választá; a Sion hegyét, amelyet szeret.” (78. zsoltár, 58-68.) Ezekből a szövegekből is kiderül, hogy miként viszonyultak a zsidók Izraelhez, hogy kárörvendőn nyugtázták a pusztulását, azt, hogy eltűnt a vetélytársuk. Ráadásul az “ellenséges” templomokat árnyékszékekké átalakíttató Úr (=Jahve), azaz a zsidó isten annyira gyűlölte Izrael népét, hogy még ha nemzettek is, Hóseás szerint megölte(!) “méhöknek szerelmes magzatit”!
III. MIÉRT PUSZTULT EL IZRAEL?
Az asszírok azoknak a “szemita” akkádoknak az északra vándorolt utódai voltak, akik a finnugor és ótürk népekkel rokon sumérokat és műveltségüket elpusztították. A Krisztus születése előtti X. század vége felé új korszak kezdődött Asszíriában: II. Assur-dan uralma alatt (934-912) az ország megerősödött és katonai nagyhatalommá vált. A 9. században Asszíria nagyszabású hadműveletekbe kezdett, a 8. század vége felé pedig már mind a négy égtáj irányában folyamatosan támadott. Asszíria zsákmányoló parazitaállam lett, hatalmát fokozatosan kiterjesztette Urartu, Szíria, Kis-Ázsia és Mezopotámia fölé is. Iszonyatos kegyetlenséggel bántak el a velük szembeszegülő népekkel az asszírok: tömegesen mészárolták le vagy hurcolták el rabszolgaságba az embereket, a fogoly vezetőket és katonákat megcsonkították, megnyúzták, megvakították vagy karóba húzták. Saját dicsekvésük szerint a lemészárolt lakosok feldarabolt húsát állatokkal etették meg. Elám régi királyainak tetemeit kiásták a sírjaikból és Asszíriába vitték. Baráth Tibor áttekintését is tanulságos idézni: “… az asszírok a történelem legvérengzőbb népe voltak, akik a Régi Keleten a szó legszorosabb értelmében népirtó politikát folytattak. Eljárásuk óramű pontossággal végrehajtott három műveletet foglalt magában. A várak és erősségek elfoglalása után az első ütemben a katonai erő teljes megsemmisítését végezték el. Ez abban állt, hogy az elevenen elfogott védőket a várfalakról lelökdösték a mélységbe, ahol azok halálra zúzták magukat. A második ütemben a politikai keretek szétzúzása következett, ami a vezető emberek kivégzésében csúcsosodott ki: a főembereket hegyes karókra szúrták fel vagy elevenen megnyúzták, a kisebb tisztviselőket pedig letérdeltették, kezeiket béklyóba szorították vagy lapos kőre tetették és ebben a helyzetben a hátulról jövő hóhér lebunkózta őket. Azokat az előkelő polgárokat pedig, akikből esetleg új vezetőség alakulhatott volna, egy térre összeterelték és levágták az orrukat, fülüket, ujjaikat, karjukat, lábukat; átfúrták fülük dobhártyáját, kiszúrták a szemüket, kitépték nyelvüket, kiherélték őket és forró aszfaltot öntöttek arcukra. Azután a félholtakat összedobálták egy halomra, ahol a legyek csípésétől és a forró napsütéstől sebeikbe belepusztultak. Akiket elszállítottak Ninivébe, azokkal megtörtént, hogy kiállították őket a város kapui elé és fiaiknak megparancsolták, hogy apjuk csontjait ott nyilvánosan szétkalapálják. A kívánatos nőket és erős férfiakat gyalogmenetben, szigorú őrizet alatt Asszíriába irányították. Előbbieket az asszírok ágyasaikká tették, utóbbiakat rabszolgákká… Mialatt a vércsapolás és népirtás folyt, harmadik ütemként külön osztagok nekiláttak a terület tökéletes kirablásához és a természet elpusztításához.” (6)
Ezzel az Asszíriával szövetkezett Júda Izrael ellen… Asszíria fenyegető terjeszkedése a 8. században elérte Izrael Királyságot is. Az asszírellenes szír-izraeli szövetség Júdát nem tudta maga mellé állítani, sőt Júda királya, Áház (Akház) kérte az asszír királyt, hogy támadja meg Szíriát és Izraelt. Erről a Biblia is tanúskodik: “És követeket küldött Akház Tiglat-Piléserhez, Assiria királyához, ezt izenvén: Te szolgád és a te fiad vagyok; jöjj fel és szabadíts meg engem Siria királyának kezéből és az Izrael királyának kezéből… És vevé Akház az ezüstöt és aranyat, és a mely találtaték az Úr házában és a király házának kincsei között, és ajándékba küldé Assiria királyának. És engedett neki Assiria királya…” (Kir.II,16:7-9.) E templomi kincsekkel megtámogatott árulásnak lett áldozata Szíria s Izrael. Az első asszír támadás 733-732-ben meg is történt. Ennek ellenére az utolsó izraeli király, Hóseás (Ela fia) újabb asszírellenes szövetségben vett részt, ami ismét asszír megtorló hadjárathoz vezetett. V Szalmanasszár 724-ben vonult Samaria ellen. Az izraeli főváros három évig állta az ostromot, de végül Szargon 722-ben bevette és egész Izraelt Asszíriához csatolta.
Abszurd tehát, hogy a zsidók, a Júda törzs leszármazottai magukat izraelitáknak nevezik. Ugyanis Izraelt Akház júdai király kérésére, Júda segítségével pusztították el az asszírok. Akkoriban írta Ézsaiás próféta Jeruzsálem, azaz Júda urairól: “Ti ezt mondjátok: ,Mi szövetséget kötöttünk a halállal, és szerződésre léptünk az alvilággal…’ “(28,15.)
A Királyok II. könyvében elégtétellel állapította meg a júdaista történetíró Izrael elpusztítása kapcsán: “Azért igen megharaguvék az Úr Izraelre, és elveté őt színe elől; és semmi nem maradt meg, hanem csak a Júda nemzetsége egyedül.” (Kir II.17:18).
John Bright szerint Szamaria a Kr. e. 722-21 év nyarán vagy őszén esett el. “Lakói közül később sok ezret – Sargon szerint 27.290 személyt – Felső-Mezopotámiába és Médiába hurcoltak, ahol valamennyien beolvadtak, s eltűntek a történelemből.” (7) Az, hogy beolvadtak és eltűntek az izraeli törzsek, csak feltételezés. Valójában Izrael népe fennmaradt. A Kir. II. 17:6-ban ez olvasható: “Hósea 9. esztendejében Asszíria királya bevette Szamáriát és fogságba hurcolta Izraelt Asszíriába; Halachban, Gozan egyik folyója, a Habor mellé, valamint Média városaiba telepítette őket.” A Hala(ch) és Hábor nevek magukért beszélnek: hal és hab ősi magyar szavak és éppen illenek folyókhoz! Média valódi neve Mád és Mada volt, ami fennmaradt magyar helységnevekben is. Ez a név a sumérban és egy sor finnugor nyelvben egyaránt megtalálható megegyező jelentéssel: sumér mada = ország, mordvin moda = föld, lív made = a földanya neve, finn mantu = föld, talaj, magyar megye (=föld, ország), mező”, -mét stb. Média a fekete magyarok lakhelye volt egészen a Kr. u. IX. századig, még Irán arab meghódítása, 651 után is. Az észak-mezopotámiai (és efraimi) szabir águnk a szintén iráni Tabarországban (másik nevén Várkonyban – görögösen: Hürkania tartományban), Média keleti szomszédságában élt az arab hódításig. ők voltak azok, akik mint “kései avarok” a 7-8. század fordulója körül betelepültek a Kárpát-medencébe. (Fehér magyar honfoglalás).
Az asszírok bizonyára csak az izraeliek színe-javát, a nemességet és a papságot hurcolták el, nem az egész népet, amely az említett 27 ezer főnél bizonyára jóval több emberből állt. Az izraeli törzsekből bizonyára sokan maradtak az asszírok által megszállt Izraelben is, főleg a későbbi Galilea tartománynak megfelelő területen. És ami nagyon különös az egész történetben: hogy az asszírok az izraeli magyar-finnugor népességet rokonaik közé telepítették: az iráni Madába és az észak-mezopotámiai Habúr vidékére. A Madába telepített magyar törzsek aztán megerősödve, testvéreikkel összefogva száz évvel Szamária eleste után leverték az “ősgonoszt”, Asszíriát, a szintén magyar (pontosabban: szabir) vezetésű Káld (újbabiloni) Birodalommal szövetségben. Asszíriát a káld-méd-szkíta csapatok 614 és 605 között semmisítették meg. Azon ritka történelmi pillanatok egyike volt ez, amikor a Jó oldal győzött. De már késő volt: a magyar népek és ókori kultúráik az asszír kártevéseket, pusztításokat soha többé nem heverhették ki. Baráth Tibor összegzését idézem: “Az asszírok a Kr. e. 7. század végére az egész Régi Keleten megszerezték maguknak az uralmat, ahol minden államot leromboltak, minden népet tönkretettek és minden földet elpusztítottak. A magyar népek szempontjából a tragédia mérhetetlen: biológiai állományuk minden képzeletet felülmúló veszteséget szenvedett, s a nép maradéka mint földönfutó a világ országútjára került. Aki tehát magyarázatot keres arra, hová lettek az ókori magyarok milliói, az asszír krónikák haláljegyzékein megtalálja rá a választ.”
Úgy tűnik, hogy a Nabu-kudurri-usur (Nabukodonozor) babiloni király által Júdára mért csapások, a zsidók elvitele a babiloni fogságba, Júda fővárosának lerombolása bosszú volt Izraelért. De amíg Izraelt Aszszíria pusztította el (Júdával együttműködve), addig szinte ugyanolyan módon Júdát Asszíria ellenfele, legyőzője tarolta le.
A médek, babiloni nevük szerint a “manda nép” (lásd: a mi Emese álma-mondánk méd változatában a női főszereplő neve: Mandane!) két törzse, a Mag(us) és a Bude(us) már csak nevükből ítélve is magyar eredetű szkítákból állt. Zakar András véleménye szerint “…Asszurt is és Babilóniát is valójában a médek foglalták el, de ekkor – úgy látszik – a zsidók Küroszt segítették hatalomra s ez rövidesen kibuktatta méd vetélytársát a királyságból… A kijátszott médek egy része ekkor húzódott észak felé a tűz-,imádók’, a parszizmus hazája felé, majd a szaszanida Perzsia északi és nyugati tájaira.”
A zsidók valóban az indoeurópai eredetű perzsák kegyelt és kiváltságos népe lettek, hiszen kiszabadították őket az úgynevezett “babiloni fogságból” (ahol olyan jól érezhették magukat, hogy jelentős részük haza se akart térni Júdába) és később lehetővé tették azt is számukra, hogy (Eszter könyve szerint: 9,16.) 75000 főnyi állítólagos ellenfelüket gyilkolhassák le büntetlenül a Perzsa Birodalom területén! A székely Gyarius nem neve a Dániel 5,30-ban említett “méd Dárius” emlékét őrizhette meg. A székelyek őseit is az asszírok deportálhatták Izraelből Médiába. Ők lehettek aztán azok, akik Asszíria legyőzése után visszatértek eredeti lakhelyükre, Izraelbe. A galileai Szkítopoliszban (=Szkíta-város, másik nevén Bét-Seán) alighanem ők települtek meg. (Ennek a régészeti nyomait is megtalálták. (10) Ez a betelepülés az úgynevezett nyugatázsiai szkíta betörés idején történhetett, ami John Bright szerint “a 625 utáni zavaros években, Asszíria végső összeomlásával egyidőben történt meg.”(11)
Az izraeli székelyek azon a területen lakhattak eredetileg, ahol Szkítopolisz is található: az Issakhár törzs területén. Ugyanis e törzs neve feltűnően hasonlít a székelyek (sekeles) másik egyiptomi nevére, a sakarusára. (Az asszírok iszkuzainak nevezték a szkítákat!) Az Issakhár törzs jelképe a Nap és a Hold volt, akárcsak a székelyeknek.
JEGYZETEK 1 IIAHN I. (stb): Az ókor története. II. köt. Bp., 1987., 230-231. o.
2 Bibliai atlasz. Bp., 1988., 25. o.
3 U. o.
4 KRIVELJOV, V : Könyu a Bibliáról. Bp., 1960., 174-175. o. 5 I. m., 177. o.
6 A magyar népek őstörténete. 11. Montreal, 1973., 128–129. o. 7 BRIGHT, J.: Izráel története. Bp., 1986., 265. o.
8 BARÁTH: I. m. IL, 129-130. o.
9 A sumér hitvilág és a Biblia. Garfield, 1973., 123. o.
10. GYÜRKI LÁSZLÓ: A Biblia földjén. Bp., 1990., 211. o. 11 BRIGHT: I. m., 304. O.
HARMADIK RÉSZ
KÁNAÁNI MAGYAR-FINNUGOR NYOMOK
Somogyi Ede írta Szumirok és magyarok című könyvében, hogy “Winckler Hugó annyira megy, hogy még a palesztinai hegyek, folyók és városok neveit is ural- altáji eredetre vezeti vissza és bebizonyítja, hogy a Jordán és Tábor szavakat merőben lehetetlen a semita nyelvek szókintséból megfejteni.” (1)
Fáy Elek szerint “az amoritákon kívül … még egy másik népelem alkotta jelentékeny népességét Kánaánnak: a hittita, úgy, hogy a lakosságot itt-ott a biblia is e két népelem keverékének mondja, midőn pl: Ezékiel 16. része 3. versében Jeruzsálem lakosait emorheus apától és hitteus anyától származtatja.” (2)
A tulajdonképpeni szemita eredetű zsidó törzs valószínűleg a nomád állattenyésztők területei felől, keletről vagy délkeletről, Arábia irányából hatolt be Kánaánba. Az általa később átvett hagyományok például Mózesról, Áronról, Ádámról és az Édenről, Ábrámról, stb. az eredeti magyar és finnugor lakosságtól származhatnak.
Kr. e. a XII. században a Genezáret-tó közelében feküdt Mádón város, később pedig a tó partján Magdala. Jézus korában Názáret közelében volt Kána (kana volt a kánaáni őslakosok saját neve), délkeletre pedig Szkitopolisz (Szkíta-város). Volt Ar vagy Arnon folyó a Szentföldön. A Szereda város- és várnév egyezik a Csíkszereda városnév második elemével. Siklag (v. Ciklag) filiszteus város neve pedig a székely hagyományban szereplő Csigla névvel mutat rokonságot. Tábor határváros volt Zebulon és Issakár között, a Tábor-hegytől nyugatra: ezek kapcsolatosak lehetnek a magyar tábor szóval. Már Horvát István hosszan sorolta a bibliai magyar neveket a már említett 1825-ös művében. Gyarmath Jenő majdnem kétoldalnyi bibliai magyar nevet sorolt fel Mezopotámiai emlékek Magyarországon című könyvében. Ebből a gyűjteményből válogattam ki a leghitelesebbnek ható összevetéseket (zárójelben a megyenév, majd az említett név bibliai előfordulási helye):
ABDA(Győr m.)= ABDA (1 Kir 4,6); ADA (Bács-Bodrog m.) = ADA (Ter 4,19); ÁJ (Abaúj-Torna m.) = ÁJ (Józs 7,2); ÁMON (Pozsony m.) = ÁMON (2 Krón 33,23) ARAD (Esztergom m.) = ARAD (Szám 21,1); ARD (Veszprém m.) = ARD (Szám 26,40); (Nagy)ATÁD (Somogy m.) = ATAD (Ter 50, 10); BÁLA (Maros-Torda m.) = BALA (Józs 19,12); BALÁTA (Somogy m.) = BAALÁT (1 Krón 4,33); BANA (Komárom m.) = BARNA (2 Sám 4,2); BABA (Somogy m.) = BABA (Bír 7,24); BARAK (Bars m.) = BARAK (1 Sám 12,11); BÜKI (Somogy m.) = BUKKI (1 Krón 5,31); CELLA (Krassó-Szörény m.) _ CELA (2 Sám 22,12); CIBAK (Pest-Pilis-Solt-Kiskun m.) _ CIBA (2 Sám 3,2); CINfalva (Sopron m.) = CIN (Szám 13, 21); DÁNFALVA (Csík m.) = DÁN (Ter 16,7); DÁRDA (Baranya m.) = DARDA (1 Krón 2,6); DODO (Torontál m.) = DODO (1 Krón 11,12); DÓRA (Fehér m.) = DORA (1 Mak 15,11); EBECK (Nógrád m.) = EBEC (Józs 19,20); ÉDENLAK (Zala m.) = ÉDEN (Ez 28,13); ELLA (Arad m.) = ELA (2 Sám 23,11); ESZÉK (Verőce m.) = ESZEK (Ter 26,21); GÁD (Torontál m.) = GÁD (Józs 13,8); Gátház (Pozsony m.) = GAAL (Bír 9,26); GÁT (Bereg m.) = GÁT (2 Krón 12,18); GIBÁRT (Abaúj-Torna m.) = GIBAR (Ezd 2,20); GURA (Nógrád m.) = GUR (2 Kir 9,27); HÁGI (Szepes m.) = HAGGI (Ter 46,39); HALI (Győr m.) = HALI (Józs 19,25); HÁMOR (Borsod m.) = HÁMOR (Ter 35,8); HARKA (Sopron m.) = HARCHA (2 Kir 22,14); HÉT (tömör m.) = HET (1 Krón 1,13); HODI (Pozsony m.) = HOD (1 Krón 7,37); HULL (Bars m.) = HUL (Ter 10,23); IsA (Maros-Torda m.) = IsA (1 Krón 2,18); ALSÓJÁRA (Torda-Aranyos m.) = JÁRA (1 Krón 9,42); JÓSAFő (AbaújTorna m.) = JOSA (1 Krón 4,34); JUTA (Somogy m.) = JUTTA (Józs 21,16); KÁLLÓ (Nógrád m.) = KALLÓ (Iz 36,2); KÁM (Vas m.) = KÁM (Ter 5,32); KÁMON (Vas m.) = KÁMON (Bír 10, 5); LÉHI (Tömör-Kishont m.) = LEHI (Bír 15,18); MACFA (Vas m.) = MAAC (1 Krón 2,27); MAKÁD (Pest-P-S-K m.) _ MAKA (1 Kir 4,9); MARA- Borsa (Szatmár m.) = MARA (Kiv 16,23); MECSEK (Baranya m.) = MESEK (1 Krón 1,17); MIKALAKA (Arad m.) = MIKA (2 Krón 34,20); MIKLOT (Bihar m.) = MIKLOT (1 Krón 9,38); NAD (Fejér m.) = NADAB (1 Krón 9,36); NÁDÁNTELEK (Blm.) = NÁTÁN (1 Krón 3,36); ÓNY (Pozsony m.) = ON (Szám 16,1); ÓNOD (Borsod m.) = ONÓ (1 Krón 8,12); PAROS (Hunyad m.) = PAROS (Ezd 10,25); PEREC (Vas m.) = Ter 38,29); PERES (Hont m.) _ PERES (1 Krón 7,16); PULA (Somogy m.) = PUL (2 Kir 15,19); BURA (Heves m.) = PURA (Bír 7,10); Döbréte-RÁM (Zala m.) = RÁM (Rut 4,19); RINYA (Somogy m.) = RIZA (1 Krón 4,20); RISZA (Zala m.) = RISZA (Szám 33,21); ROSKA (Kolozs m.) = Ros. (Ter 46,21); SEMESNYE (Szolnok-Doboka m.) = SEMES (Józs 15,7); SIMA (Abaúj-Torna m.) = SIMA (1 Krón 2,3); SIRÁK (Hont m.) = SIRÁK (Sir); SUR (Veszprém m.) = SUR (Kiv 15,22); MÁTÉSZALKA (Szatmár m.) _ (M Törv 3,10); SZALMAD (Szabolcs m.) = SZALMA (1 Krón 2,51); SZALUS (Bars m.) = SZALU (Szám 25,14); SZEMLAK (Arad m.) = SZEM (Ter 5,32); SZEMÉRE (Abaúj-Torna m.)= SZEMEK (1 Kir 16,24); SZENNA (Ung m.) = SZENAA (Neh 8,38); SZERED (Pozsony m.) = SZERED (Ter 46,14); SZETE (Hont m.) SZET (Ter 5,6); SZIN (Abaúj-Torna m.)= SZlN (Szám 38,11); SZITNYA (Hont m.) = SZITNA (Ter 26,21); SZUD (Hont m.) SZUD (Bár 1,4); TERESKE (Nógrád m.) = TERES (Észt 1); TOBAJ (Vas m.) = TOB (Bír 11,3); URI (Pest-P-S-K m.)= URI (1 Kir 4,19); UZA (Gömör-Kishont m.) = UZA (2 Sám 6,4); SZABADKA (Bács-Bodrog m.) = ZABAD (Ez 10,43); ZIMÁND (Arad m.) = ZIMA (1 Krón 6,5).
Horvát István még a következő neveket sorolja fel idézett művében, a bibliai helyek megjelölése nélkül: ZÁRA, HARAM, SÁP, LÁD, MOHOLY, BÉR, BAKOK (BARUCH),
ÁMOS, SZALA, THÁTH. A Biblia szerint (Móz.L,10,24 és 26.) mind Arpaksád, mind Almodád Sém, azaz Szem ős-szülő leszármazottai. Arpaksád az Árpád név, az Almodád az Álmos(d) név egy változata lehet. Ez is alátámasztja, hogy a turul monda az észak-mezopotámiai nőelvi (matriarchális) szabir- magyarok eredetmondája volt. (Az Árpád név gabonaszemecskét jelent, és a szabir törzsünk földműves volt, a gabonát kultikusan tisztelte; a turul mondában Álmos és Árpád összetartoznak.) A szkíták egyik ősének, Arpoxaisnak a neve szinte megegyezik a bibliai Arpaksáddal, és mindkettőben világosan felismerhető a magyar árpa szó.
A bibliai (Szám 11,1-3) leírás szerint kiütött “az Úr tüze” a táborban. Mózes közbenjárására a tűz kialudt. “A Tabera nevet adták ennek a helynek” (mármint a tábornak!) “mert fellángolt körükben az Úr tüze.” A tabera gyulladást jelent (eredetileg pedig a tábor-tüzet?), ám a szkítáknál Tabiti a tűzhely istennője, és a manysi tant is tüzet jelent. Lehetséges, hogy a mi tábor szavunk kapcsolatos e tábortűzzel.
P. mester (Anonymus) írja a krónikájában, hogy hét kun vezér hódolt meg a magyarok előtt, és közülük az egyiket Edöménnek (Edümen v. Edumen) hívták. Ez a név a Bibliában is szerepel, például a Krónika I. könyvében, ahol Edom királyai vannak felsorolva. Edom első királya Bela volt, de voltak Edomnak más, a magyarokkal esetleg kapcsolatos királyai is: így Hadád (vö. a Szilágy megyei Hadad községnévvel), Szamlá, Saul, Éla, Halvá, Kenáz (=Kenéz? – a kenéz a magyar hagyomány szerint fejedelmet jelent), Magdiél Zamla nevű helység volt Abaúj megyében: és Edöm(en), pontosabban: Edum(en) az Aba nemzetség őse volt. Heves megye egykor szintén az Abák birtoka volt, Hevesben pedig Abád (= Obad) helység található. A Krón. I. könyve szerint Obed nemzé Isait (2,12), de Sámuel I. könyvében az Obed és az Edom név összekapcsolva szerepel: “Az Úr ládája három hónapig maradt a Gátból való Obed- Edom házában és az Úr megáldotta Obed- Edomot egész házanépével egyetemben.” (6,11.) A kunok, a magyarok ikertestvérnépe ezek szerint Edomban laktak, ami a bibliai hagyomány szerint Jákób-Izrael ikertestvérének, Ézsaunak a hazája volt. (Ézsaut Edomnak is nevezték.) A frigyláda Obed-Edom (Abád-Edum[en)) házában volt, ami teológiailag azt jelenti, hogy áldást nyert az a család, amelynek közepette Isten lakott. Érdekes ezzel kapcsolatban, hogy Aba Sámuel királyunkat a nép szentként tisztelte, mert sírjából kiásva holttestét épen találták, sebhelyeit pedig begyógyulva. Ő valóban szent magyar volt, akit persze soha nem avattak szentté.
Az ősmagyarok a sólymot a Napisten madarának tartották. Több Sólymos nevű település is van Magyarországon. A sólyom szavunk töve kapcsolatos lehet a latin Sol napisten nevével. Graves írta: “Szalma valószínűleg a tavaszi napéjegyenlőség istennője volt. De hamarosan megjelent férfi alakban is, mint Szolüma, Szelim, Salamon, vagy Absalom Nap-isten, akiről Jeruzsálemet elnevezték.” (3) Jeruzsálem ókori Hierosolyma nevének első része: hiero az ógörög (h)ierósz = szent, isteni, dicső jelentésű szó származéka, a második része pedig: solyma, az ősi madárnevünkkel azonos. Jeruzsálem tehát = szent sólyom. Jeruzsálem eredetileg kánaánita város volt, és Dávid, Júda királya hódította meg.
A Birák könyvében (1,27.) ez áll: “És nem űzte el Manassé a lakosokat sem Béthseánból és annak mezővárosaiból, sem Dórból és mezővárosaiból, sem a Jibleámnak és mezővárosainak lakosait, sem Megiddónak és mezővárosainak lakosait. És a Kananeusnak tetszett ott lakni azon a földön.”
“Egyes törzsek között ott maradtak az őslakók, mások viszont maguk laktak ott a szinte uralkodó szerepet vivő kánaáni vagy főniciai lakosság közt. Különösen az északon helyet kereső törzsek (Áser, Naftáli, Zebulom Issakár) lehettek ilyen helyzetben.” – olvashatjuk a Bibliai atlaszban. (4)
Főleg Észak-Kánaánban, az északi, Józsefi törzsek területén, tehát az őslakosság a helyén maradt. A Manasse nevű törzs is Kánaán északi felén helyezkedett el. A Manasse névben a magyarok legközelebbi nyelvrokonainak, a manysiknak a neve ismerhető fel. (Manasse-manysi).
Nyilván etnikai oka is volt az északi ország, Izrael és a déli ország, Júda ellenségeskedésének. Tulajdonképpen izraelitának a kánaáni őslakossággal keveredett, Egyiptomból, Kis-Ázsiából, és Mezopotámiából betelepedett magyar és finnugor népességet lehet nevezni, zsidónak pedig kizárólag az egykori Júda más eredetű lakóit.
Józsué könyve szerint “A Manassé nemzetség felének is adott Mózes örökséget. És lőn a Manassé fiainak félágáé…” (Józs. 13,29). Eszerint a Manasse törzs két félrészből állt, akárcsak a manysik! A manysik ugyanis Mos és Por nevezetű frátriákra (törzsszövetségekre) oszlottak.
Róheim Géza is említi, hogy a magyar nevet a manysi egy változatának tartják. Ezt nem látom meggyőzőnek, viszont a manysik és magyarok közti összefüggés kétségtelen. A Biblia (Móz. L,48,5) Mákhírt (Magyart?) Manasse fiaként említi: “És látó József Efraimtól harmadízben való fiait. Manasse fiának, Mákhirnak is születtek József térdén gyermekei.” Manasse József elsőszülött fia volt (Móz. I. 48,18), aki még Egyiptomban született. Ennek az elbeszélésnek a magva a manysik és magyarok egyiptomi eredetének hagyománya lehetett. A leszármazás sora tehát: Izrael József Manasse Makhir (Magyar).
Az Izrael névben az iz elem a magyar iz (=ész, képmás-lélek) és izz (izzó, izzás) szavakkal függhet össze, a ra a reggeli Nap egyiptomi- manysi- magyar neve (vö.: manysi ré, reg = hőség, magyar “ragyog, reggel, erő, ér, stb.), az él pedig az ÉL istennévvel kapcsolatos (vö.: magyar él, élet). Eszerint Izrael = izzó- reggel- élet vagy lélek- Nap- él. Pálfi Károly szerint az izraeliták “Élt, a fölkelő napot, vagyis az ifjabb Horust” imádták. (5)
Az sem lehet véletlen, hogy Manassénak hívták azt a királyt, aki visszaállította az ősi izraeli-kánaáni vallást: “Mert a magaslatokat ismét megépíté, …és oltárokat emele Baálnak, Aserákat is plántála, és tisztelé az ég minden seregeit, és szolgála azoknak. És építe oltárokat az ég minden seregeinek, az Úr házának mindkét pitvariban. És fiait átvitte a tűzön a Hinnom fiának völgyében, és az idők forgására ügyelt, jövendőmondásokat, varázslásokat és szemfényvesztéseket űzött, ördöngösöket és jövendőmondókat szerzett… A faragott bálványt, amelyet csináltatott vala, az Ur házában állítá fel…” (Krón.II. 33:3,5-7).
Hogy a manysikat is mennyire érdekelte az idő forgása és az égi csillagsereg, azt jól mutatják vallásuk főalakjai: Numi Tórem a sors ura, a felső Égatya, akinek 7 fia van (a 7 planéta), akik közül az első a Világügyelő Férfi, a Napisten.
A zsidóság egyik legfőbb jelképe, a menóra, a hétágú gyertyatartó, amelyben mindig égtek a gyertyák, szintén kánaáni- magyar eredetű lehet. “Az obi-ugorok” (manysik és chantik) “szentélyében hétágú szent tűz lobogott.” A hét láng a hét planéta és a hét napjainak a szimbóluma.
Szintén feltűnő egyezést találunk a legrégibb bibliai hagyományokban fellelhető mágikus számok és a magyarok, valamint a manysik és chantik szent számai között. Így “a hébereknél a 7 a teljességet jelképezte: 7 lélek = minden lélek. Esküdni héberül ‘nisba’, jelentése: magát meghétszerezni. Valamit hétszer végezni annyi, mint tökéletesen végrehajtani (hétszeres bosszú, hétszeres megbocsátás)”. Hosszan lehetne sorolni a példákat a Bibliából. Érdekes, hogy Lámek 777 évet élt, és “ha hétszeres a bosszú Káinért, hetvenhétszeres az Lámekhért” (Móz.I,4,24.) “Az ugoroknak” (azaz a magyaroknak, a manysiknak és chantiknak) “és a többi finnugor népnek a szétválása után az ugoroknál a hetes számrendszer alakult ki. Erre utal az is, hogy a három ugor nyelvben … a hét szó nemcsak a hetes számot jelöli, hanem a hét napból álló időegységet is.” (8) A hetes számrendszer emlékei még például: hét vezér, hét törzs, hétfejű sárkány, hetedhét országon túl, hét csillag (hetevény), hét ördög, stb. A manysiknál rendkívül gyakori a 7-es szereplése: aranyosvizű 7 tó, 7 méhbeli 7 magzat, 7 Taremfi, 7 óriás, Viharisten 7 fia, hét éjjel, hét nappal imádkoztak, hét tél, hét nyár múlva fölkelek stb. A 7-es számrendszer, amely Egyiptomban is elterjedt, alighanem babiloni vagy még inkább szabir eredetű. Babilonban 7 volt a rossz szellemek, a világrészek, zónák, fémek, színek, az alvilági és égi körök száma.
A manysiknál az 1000-es az örök jelentéssel kapcsolódott össze: “isten 1000 napjára hagyom ím oda”, “Tóremnek 1000 napjáig (azaz örökké) elmaradt”, “a világ 1000 koráig (azaz mindörökre) oda lett”. Hasonló megfogalmazás a Bibliában is felbukkan: ” Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárásnyi idő éjjel.” (Zsolt. 90,4.)
A Sámson név a Nap magyar eredetű héber nevéből (semes) származik. A Napot és a Holdat őseink az Égisten szemeinek tartották (v ö.: például magyar szem, chanti sem, manysi sam = Auge.).
Miután Sámson feltárta titkát Delila előtt (hogyha megnyírják, akkor elhagyja az ereje), Delila “elaltatta őt az ő térdein, és előhívott egy férfiút, és lenyíratta az ő fejének hét fonatékát.” (Bir. 16,19.)
A manysi Napistenről, a világügyelő férfiról azt mondják a manysi énekek, hogy “az ő hajfürtjeinek erejénél fogva van nyár, van tél.” A Nap sugarait az északi manysik a “nap hajfürtjeinek” nevezték. A manysi énekekben az Égatyát és más isteneket is “hét hajfonatos fejű”-ként emlegetik.
Hogy a Teremtés könyvének legrégibb részei eredetileg nem héber nyelven lehettek írva, arra az egyik példa Péleg neve. Róla ugyanis a következőket olvashatjuk (Mózes I.10,25.): “Hébernek is lett két fia: az egyiknek neve Péleg, az ő idejében osztatott el a föld.” A Péleg név tehát a féllel, a felosztással kapcsolatos. A magyar fél szó megfelelője a manysiban pili, a chantiban pelek.
JÁKOB Izrael (Is-ra-il) másik neve, Mózes I. könyve szerint (25, 26) “kezével Ézsau sarkába fogódzva” született, azért nevezték Jákóbnak. A Jákób nevet a héber aqeb = sarok, talp szóból vezették le, de emlékeztet e név a finn falka ( láb, talp) szóra is. A Jákob megfordítva: bokáj, ez pedig a magyar boka szó megfelelője (az ótörök bokaj is bokát jelent). Az aqeb szó sem héber, hiszen az óegyiptomi ageb = térd (mind az aqeb-nek, mind az ageb-nek tükörszimmetrikus alakja a magyar boka).
Az Ézsau név talán kapcsolatos a finn esz- (= elő-, valamint az esi-isa = ős, ősapa (isa = apa, atya) szavakkal – ugyanis Ézsau volt az elsőszülött és őt követte Jákób.
Jákób történetében más nevek is magyarázhatók a magyar és más rokon nyelvek alapján. “Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem. És a nap felkél vala rajta, amint elméne Peniél mellett…” (Móz.I.32,30-31.)
A Peniél névben a peni a magyar fény és nap, a finn panu = tűz, láng és az óegyiptomi benn = fény-isten, benn = hajnalcsillag (Vénusz) szavakkal mutat kétségtelen rokonságot. A rejtélyes küzdelem, melyet Jákób folytatott az ismeretlennel, a magyar ősmesék azon párbajaira emlékeztet, amelyekben a hős a gonosz ellenféllel birokra kél, és egymást derékig vágják a földbe. Jákób ellenfele félt a virradattól, tehát a sötétséggel állt kapcsolatban. Jákób pedig a vele folytatott küzdelem által érdemelte ki új, a Napra, a napkeltére utaló nevét, az Izraelt. (Egyébként meséinkben is szerepel Hajnal nevű hős.)
A próféták neve kezdetben Izraelben roé volt. “És nevezé Hágár az Úrnak nevét, aki ő vele szólott vala: Te vagy a látomás Istene. Mert monda: Avagy nem e helyen láttam a látomás után? Annak okáért nevezé azt a forrást Lakhai Rói forrásának…” (Móz.L,16,13-14.)
A rói (róé) szó a látóval (azaz táltossal), a látomással kapcsolatos. A magyar révül, rejt szavak fő jelentése “lélekben való elragadtatás”, és egy közös rév-, réj tőre vezethetők vissza. (A franciában is réve = álom).
A rév-, rej- szavunk ugor eredetű (azaz magyar- manysi), ami ismét csak megerősíti, hogy laktak a törzseink Kánaánban. A Lakhai Rói név tehát a révület helyét jelenti.
Izrael ősatyja, Ábrahám (Ábrám) a Teremtés könyve szerint a mezopotámiai Ur-Kaszdim (a káld Ur) városából származott és az észak-mezopotámiai Hárán (Harrán, Carrhae) városon keresztül ment a családjával Kánaán földjére. Ez azért lényeges, mert Ur város sumér lakói, akár a későbbi káldok ural- altáji eredetűek voltak. Harrán lakói pedig szabiroknak nevezték magukat, (10) ez pedig a fehér magyarok és manysik közös neve volt. (A magyarokat ezért hívták Szabartoinak, a Szibéria név pedig az oda vándorolt manysik és chantik régi szabir nevéből ered.)
Ábrám (később: Ábrahám) szülőföldje valószínűleg az észak-mezopotámiai Ura város lehetett (v ö. a magyar Ura helységnévvel). “Ábrahám nemzetséglistája alapján meghatározható az a terület is, ahonnan az első ősatya származott: a felsorolás (Gen. 10:32) személynevei – Hárán, Nákhor, Terah, Peleg, Szerug, Re’u ugyanis valójában olyan földrajzi neveket takarnak, amelyek Észak-Mezopotámiában, … az Eufrátesz mellékfolyói, a Hábur és a Balih vidékén lokalizálhatók.” (11)
Talán a héber népnév is (melyet az ókorban habiru alakban is használtak) kapcsolatos a Habúr folyónévvel, amely kétségtelenül magyar (finnugor) eredetű, akárcsak a mellékfolyójának a Halá neve: a magyar hab megfelelői a manysi khump és kup = hullám, komi gyba-v = lubickol, mordvin kumbo-ldo = hullámzik, finn kumpua- = buggyan. A bibliai hagyomány szerint tehát Izrael (Jákób) ősei Mezopotámiából vándoroltak ki. ” E hagyomány alapja, a Teremtés 1-11. fejezete számtalan megdöbbentő hasonlóságot mutat a mezopotámiai hagyománnyal, kevés visszhangot találunk azonban hozzá Sziria-Palesztina korai irodalmában.” (12)
Hogy Ábrám és Jákób (Izrael) a jellegzetes kánaáni ősvallást követték, nem pedig valamiféle zsidó (júdai) hitet, erre néhány példa a Teremtés könyvéből:
“Ábrahám pedig tamariskusfákat ültete Beérsebában és segítségül hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét.” (21,33) “Megrémüle annak okáért és monda: Mily rettenetes ez a hely, nem egyéb ez, hanem Istennek háza és az égnek kapuja. És felkele Jákób reggel és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állító fel azt, és olajat önte annak tetejére.” (28, 17-18.)
Mózes V. könyvében, ami már nyilván nagyobb részben zsidó eredetű, ilyen tilalmak találhatók: “Ne plántálj magadnak berket semmiféle fából… Oszlopot se emelj magadnak, amit gyűlöl az Úr…” (16, 21-22.) SAUL
Izrael első királya (Kr. e. 1030-1000 körül) magyar származású és nevű volt. Róla csak a Sámuel-könyvek számolnak be, ezeket pedig átdolgozták a júdaisták, a júdai Dávidnak, Saul ellenfelének az igazolása és Saul elvettetésének megokolása érdekében.
Saul Kis fia volt, a Kis pedig az egyik leggyakoribb magyar családnév. Különös, hogy a bibliai szöveg Saul magasságát emeli ki szépsége mellett: “ő nála Izrael fiai közül senki sem volt szebb, vállától felfelé magasabb vala az egész népnél.” (Sám..I.9,2.) Baráth T. a Saul nevet a “szál” (szálmagas, szálas) szavunkkal egyeztette, ami találó etimológia. Saul feltűnő magassága ugyanis apja kicsiségével (Kis = kicsi, alacsony), illetve apja nevének kicsi jelentésével összefüggésben lehet.
De a Saul név “lélektől megszállott”, avagy “szellemtől megszállott” emberre is utalhatott. Ez esetben neve a magyar szél szóból származhatott (amely átment a germán nyelvekbe is: német Seele, angol soul = lélek). A szél szavunkból képeztetett a szellő és a szellem is. Saul háromszor is kapcsolatba került valamilyen szellemmel, ill. magával a Szent Lélekkel is: “És amikor elmenének ama hegyre, ime a prófétáknak serege vele szembe jöve, és az Istennek lelke ő reá szálla, és prófétála ő közöttük.” (Sám. L,10,10.) Később állítólag “az Úrnak lelke eltávozék Saultól, és gonosz lélek kezdé gyötörni őt, mely az Úrtól küldetett.” Ez a részlet a júdaisták önleleplezése is: hiszen Jahvét, az Urat emlegetik, mint a gonosz lélek küldőjét! Már a névhasználat is mutatja e szövegrész eredetét: Isten (Él) helyett Ur-at (Jahvét) említ a történet Saul ellenes, Dávid-(azaz Júda-) párti írója. A harmadik esetben Saul megidézteti az endóri halottlátó asszonnyal Sámuel szellemét. (Sám.,I,28.)
Dávid zsidó király hettita harcosa volt Uriás, akinek a neve vagy Óriásként értelmezhető, vagy a finn urho = hős, vitéz vagy urheus = hősiesség, vitézség, bátorság, férfiasság szavak alapján.
Dávid, a júdai eredetű király elcsábította Uriás feleségét, majd egy levelet küldött el Uriással, melyben megparancsolta a hettita harcos felettesének, hogy küldjék Uriást a biztos halálba és hagyják cserben. Ez a megdöbbentő aljasság, mely Uriás halálát okozta, még jobban kiemeli e harcos erkölcsi nagyságát. Holbach joggal állapította meg a “Szentek képtárá”-ban: “Aki azt meri mondani, hogy ez a király “isten kedve szerinti ember” volt, az istenkáromlást követ el, s vakmerően azt állítja, hogy isten a bűntárs és bújtogató s az erény ellensége.” (13)
A héber Szabaot, Cebáót, Saba’ot név a sab’á (=had, sokaság) szó többes száma. A Bibliában Szabaot Isten egyik neve (= a Seregek Ura, Pantokrátor). “Szabaot ,seregén’ a Nap, a Hold és a csillagok értendők, ,az egész égi sereg’ (M. Törv 4,19.), amely ,a mennybolt törvényeinek’ megfelelően (Jób 38, 32-33) mozog… ‘Cebaot’ a tüzes angyalok megszámlálhatatlan seregét is jelenti… Az égi hadak mintájára épülnek a földi seregek, amelyeket támogatva (Kir. 12,41 és máshol) nemcsak az angyalok, hanem még az ég magasságából a csillagok is harcolnak (Kir. 5,20) az ellenséggel. A próféták megsegítésére ‘tüzes szekerek’ (2 Kir 6,17) szállnak alá az éghól.” (14)
Az óegyiptomi nyelvben a tchabaként átírt szól s katona, hadsereg jelentésű (soldiers, army). Ez nyilván azonos a héber sah’á (=had, sokaság) szóval.
A székelyek megőrizték nemzeti megváltójuknak, Csabának a hagyományát, aki már többször is népe segítségére sietett otthagyott táborának seregével, “valahányszor a többi népektől szorongattatott … s a székely unokákat székeikben, hol Csaba őket az újra bejövendő magyar tábornak őrszemül hagyta, szomszédaik újra haddal fenyegetik, Csaba táborával az ég csarnokaiból is leszállva a hadak útja csillagzaton honnét az e nevét vette – jő segítségére.” (16) A székelyek a Tejutat nevezték a Hadak útjának: “azt a hiedelmet fűzik hozzá, hogy égből jövő segítőhadak lovainak patkónyoma.” (17)
A héber sab’a, a székely Csaba és az óegyiptomi tchaba ugyanarra az égi (csillag-) seregre utal, amely Istennek, a Seregek Urának tábora, és amely harcol az ő népéért az Égben, és ha kell, még a Földön is.
A Mózes (Mose) név etimologiája vitatott: többnyire a masah = kihúzom igéből , vagy a kopt mose = gyermek szóból akarják származtatni. Mózes II. könyve 10. verse szerint: “És felnevelkedék a gyermek, és vivé őt a Faraó leányához, és fia gyanánt lőn annak, és nevezé nevét Mózesnek, és mondá: Mert a vízből húztam ki őt.” Hogy a Mózes név a vízzel kell összefüggjön, e részletből is világosan kiderül. Mózest gyantával és szurokkal bekent gyékényládácskában, a folyóvíz szélén a sás között találták meg a hagyomány szerint. A magyar mos szónak, amely kapcsolatos lehet a mocsár (mot-sár) szavunkkal is, egész sor finnugor megfelelője van: így például észt mosk (gen. mosu) = szennyes (v ö. magyar mocsok, stb.), szamojéd massa = mos. A föníciai Mót iszapalakú halálisten és a finn muta = iszap szó is idetartozik. A Mózes név tehát magyar-finnugor eredetű, és víz (vízmosás!), valamint mocsaras víz, mocsár, iszap jelentése lehetett eredetileg. A Biblia is hangsúlyozza, hogy Mózest nem közvetlenül a folyóvízre tette ki az anyja, hanem a folyóvíz szélére, a sás közé, ami iszapos sáros hely lehetett.
Áron Mózes fivére volt, az első főpap, a Lévi nevű papi törzs ősapja. (A Lévi törzsnév összefügghet egy valaha erős, de ma már a kihalás szélén álló finnugor nép, a lív nevével.) Áron nemcsak pap volt, hanem varázsló is, aki az egyiptomi mágusokkal versengett. A Donini szerint Áron a Sinai-félsziget északi részén elterjedt bikakultusz főpapja volt. (18)
Áron a nép követelésére (“csinálj nékünk isteneket, kik előttünk járjanak”) aranyból bikákat készített. Az Áron név kapcsolatos lehet – többek közt – arany szavunkkal is. Érdekes, hogy Jákobot Izrael bikájaként emlegeti a Biblia, amit megerősít a boka és bika szavaink feltűnő hasonlósága (ugyanígy a törökben: buka = bika, bokáj = boka.).
Jeroboám, a Júdától elszakadt Izrael első királya az arany bikaszobrokon kívül felállította a “magas helyek templomát” is. (Kir. L,12,28-33) Tehát a hegycsúcsoknak fontos szerepe volt az izraeli magyar Isten-tiszteletben.
Ezt bizonyítja az is, hogy Aron (a főpap!) a Hór nevű hegy tetején (azaz Ormán!) halt meg (Móz. IV,20,2529.), ami mutatja Áronnak a hegyormok kultuszával való kapcsolatát is.
Az említett összefüggésekre néhány nyelvi példa: a magyar úr, orom, orr és őr összevethető az óegyiptomi ur = a nagy Isten, uraa = király, ari = őr, a manysi ur = hegy, a héber hór = hegy szavakkal.
A papi szogálathoz tartozó … bizonytalan tárgyak, amelyeket valószínűleg jóslásra használtak … Talán világos (or = héb.: világosság, fény) és sötét kövek döntötték el a jóslatot.” (19) Az idézett elgondolást megerősíti, hogy az urim szónak a héber megfelelőjén kívül finnugor párhuzama is van: a manysi ula = tűz. A tummim pedig egyértelműen a finn tumma (= sötét) mása. Az urim és tummim tehát világos- sötét jelentésű és finnugor eredetű és megnevezésű jóslási módszer és eszköz volt, amit feltehetően Egyiptomból vittek magukkal a Kánaánba települők.
Mózes II. könyvében olvasható, hogy Izrael fiai számára eledel hullott az égből mikor Szin pusztáján táboroztak: “ímé a pusztának színén apró gömbölyegek valának, aprók, mint a dara a földön. A mint meglátók az Izrael fiai, mondának egymásnak: Mán ez! … Mózes pedig monda nékik: Ez az a kenyér, melyet az Úr adott nektek eledelül.” (16,15-16.)
A mán (manna) szó nemcsak a magyar mennyel lehet kapcsolatos, hanem a manysi man = kis, kicsi, és maner = mi, micsoda szavakkal is. A chanti nan pedig kenyeret jelent. (A manysi és a chanti a magyar közeli rokonnyelvei). Mivel az izraeliták az égi (mennyei!) mannából cipót sütöttek, a chanti nan = kenyér szó összefüggése a mánnal nyilvánvaló. A mán a héber népetimologia szerint a man hu = mi ez? kifejezésből ered. (Ennek a megfelelői a magyar mit és a manysi maner = mi?, micsoda? is.)
Izajást a próféták fejedelmének nevezik. Ő maga így írta le elhivatását:
“Erre így szóltam: Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok. Akkor az egyik szeráf odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett. Megérintette vele az ajkamat és így szólt: Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert bűnöd.” (Izajás, 6, 5-6.)
Izajás neve (és az ő általa említett Isai is) az idézett leírás és a magyar nyelv alapján világosan értelmezhető: az “ajak” szavunk régi alakja aj volt (száj, nyílás jelentéssel), az izzik, izzó, izzás szavaink töve pedig az izz gyök (vö.:manysi isum = forró). Izaj (és Isai) tehát annyi, mint izzó ajak, izzó) ajkú) – és Izajás pontosan ez volt: lángszavú próféta, akinek az ajkát izzó parázzsal tisztította meg a szeráf. Az Isai név ugyanezt jelentheti, hiszen Izajás ezt írta róla: “Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt.” (11, 4)
Csak izzó ajak tüzes lehelete ölheti meg a gonoszt. A magyar mitológia (ősmeséink és hiedelmeink) szerint a táltos (= jövendölni is tudó próféta!) lova, a táltos ló parazsat eszik.
A Teremtés könyve 15. fejezetében olvasható: “Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot… Amikor odahozta neki ezeket az állatokat, középen átvágta őket és a két felet egymás mellé állította… Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok között. Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal…” Kandra Kabos Magyar mitológiájában írta az ősmagyarok esküjével kapcsolatban: “Ha még nagyobb biztosítékot akartak a szerződő félnek adni, kutyát (farkast) vagdaltak agyon annak jeléül, hogy úgy vesszen el, ki esküjét megszegi.”2 ° Az “agyonvagdalás” ez esetben kettévágást jelent, őseink ugyanis kettéhasított kutyára (farkasra) esküdtek, kötöttek szerződést.
“Anonymus gestájának 6. fejezetében azt írja, hogy “Hubától származnak a Szerverék”. A Bibliában viszont arról olvashatunk, hogy Szerver (Semer) fiát Hubbának nevezik (1 Krón. 7,34.)” – írja Gyarmath Jenő. (21)
Mivel a Szemere éppúgy ősi magyar család- és helységnév, mint a Huba, az idézett bibliai szöveg újabb perdöntő bizonyíték arra (sok más között), hogy őseink jelen voltak az ősi Izraelben.
GLÁD ÉS GILEÁD
Anonymus említi a Glad nevet (például 11. fej.), egy képzelt ellenséges vezérnek adva azt. Van olyan vélemény is, hogy Glad (Gilád?) magyar törzs- vagy nemzetségfő volt. (22) Ez utóbbi változat a valószínűbb. Ugyanis a Glad v Gilád név nagyon hasonlít annak a Gileádnak a nevére, amely a Jordántól keletre terült el, és éppen a Manasse törzs két félrészének területei fogták közre. A Gileád hegységet Makhir foglalta el! J. Bright azt írja, hogy “a gileádi felvidék lakosságát Gád és József nemzetségének összekeveredett elemeit – Gileád törzsének nevezték.”2 3
“És általmene Ábrám a földön mind Sikhem vidékéig, Móréh tölgyeséig. Akkor kananeusok valának azon a földön.” (Ter. 12,6) A magyar Mórágy településnévben a régi magyar mór főnév fafajtát vagy fatuskót jelent. (24) Rokonnyelvekben is párhuzamokat találunk: így a votják merik = tuskó, rönk, a komi mir(j) = tuskó, tönk; még találóbb és érdekesebb a manysi mor = sűrű, sötét, és a chanti mor = mély (erdő). Móréh tölgyese tehát sűrű, mély erdő lehetett, amikor az ősidőkben Ábrám ott járt.
Fáy Elek a szőlő szavunk ősrégiségének a bizonyítására felhozza a Szilén nevet (Bacchusnak, a boristennek volt a nevelője és tanácsadója), valamint hogy “Creutzer (Bocharttal egyetértve) a Szilén név összefüggését látja a kánaáni jó bortermő Sziloh város nevével.” (25) Siló a kánaáni honfoglalás után kultikus központ volt. Később Siló lett az eljövendő Messiás egyik neve.
Érdekes, hogy a Biblia (Móz.V.könyve,3,11) azt tartotta fontosnak kiemelni az Óg nevű kánaáni óriásról, hogy hatalmas méretű ágya volt. (“Kilenc sing a hosszúsága és négy sing a szélessége, férfikönyök szerint.”) Az Óg névben az ágy szavunk ősi alakját fedezhetjük fel. Óg hatalmas ágyáról lett híres, így logikus, hogy a magyaroktól ezt a nevet kapta.
A magyar bikakultusszal kapcsolatban máshol már írtam arról (26), hogy nálunk a székely regös-hagyományban fennmaradt az a régi törvény, mely szerint “nagy rőt ökröt” (tehenet?) áldoztak fel valaha. A Bibliában pedig (Szám. 19.fej.) ezt találjuk: “Így szólt az Úr Mózeshez és Áronhoz: Ez a törvény, amelyet az Úr szabott. Mondd meg Izrael fiainak: Hozzanak neked egy hibátlan vörös tehenet… Aztán vezessék ki a táboron kívülre és vágják le.” Ez a szokás egyébként egyiptomi eredetű.
Graves írta Ézsauról: “Szőrössége … előre sejteti, hogy az edomiták majd elfoglalják a Szeir-hegységet, a Szeir ugyanis bozontosat, torzonborzat jelent.”(27) A szőr szavunk rendkívül régi és bizonyíthatóan magyar (vö. például serte, szúr, szár stb.); ennek jelenléte az ókori Edomban mindenképpen figyelemre méltó tény. Ráadásul a Biblia említi a szeirimnek nevezett szőrös démonokat, (például 3. Móz 17,7) amelyek emlékét őrizheti a szörny szavunk.
ÖSSZEFOGLALÓ TÁBLÁZAT
A BIBLIAI ŐSÖK ÉS A FINNUGOR TÖRZSEK ÉS NÉPEK KÖZÖS NEVEIRŐL:
Az előszóban már idézett V. Kovács Sándor néhány példát említ a tanulmányában Bél Mátyás 432 szócikkes héber-magyar összehasonlító szótárából. Ezekből az érdekesebbek:
Egy héber-angol szótárban még a következő héber-magyar egyezéseket találtam (lehetséges, hogy ezek is benne vannak Bél Mátyás kéziratban lévő szótárában!): issa(n) = asszony, anak = nyak, szeir = szőr, haj, bozont, halom = álom, hódes = (új)Hold, harag = gyilkol, heted = élet, garas = ló (paripa), hulda (női név, menyétet is jelent)= hölgy(menyét), harusz = arany, jeor = folyó (régi magyar jó), hor = hegy (orom, vö. manysi ur = hegy), Bemes = Nap (vö.: szemes: a Nap és a Hold az égisten szemei!), rasa = rossz, ani = én, tóra = törvény.
Mindez újra csak azt bizonyítja, hogy a magyarok és a héberek őseinek a múltban egymás mellett kellett élniük, szoros érintkezésben kellett lenniük egymással. Másképp ez a sok és fontos szóegyezés nem magyarázható meg.
Az ősi főpap, Áron készítette az úgynevezett “aranyborjút” a nép követelésére: “Készíts nekünk egy istent, mely előttünk jár.” (Kiv 32,1) Az aranyborjút tehát, mint magának az Istennek a megtestesülését imádták. Jeroboám izraeli király két aranyborjút (aranybikát) állíttatott fel: az egyiket Bétélben, a másikat Dánban, Izrael déli és északi határán. A nép pedig körmenetben vonult a bételi bikától a másik elé egészen Dánig. (1 Kir. 12,30.) Hasonló hagyomány a hurri és urartui forrásokból is ismert. A hurri mitológiában “a viharistennek két bikája van: Hurri (a reggel) és Seri (az este).” (28) A Hurri név a hajnal szavunk gyökével egyezik, a Seri pedig a szürkület tövében ismerhető fel. Az említett hurri mítosz pontos megfelelője a magyar mitológiai hagyományban a viharban (égiháborúban) összecsapó, fehér és fekete színű bikaalakú táltosok viadala. A fehér táltos megfelel a Hurri (_ ,Hajnal’) bikának, a fekete táltos pedig a Seri (_ ,Szürkület’) bikának. Jákob is az éjszaka (alkony) fekete táltosával küzdött, birkózott, mint a Hajnal (Izrael) fehér bikája Peniél mellett; ezért is használták vele kapcsolatban a “Jákob bikája” és “Izrael bikája” kifejezéseket. Henoch (Énok) első könyvében a Messiás hatalmas szarvú fehér bika képében jelenik meg. (90:37.) Ugyanott feltűnik egy bivaly is, nagy, fekete szarvakkal. (90:38.) Magyarországon valaha megyényi területe volt a bikakultusznak, ami a székely-palóc (ős-szkíta) regöléssel és szarvaskultusszal is kapcsolatos volt. E kultikus területet Tolna és Baranya jelentős részén helynevek jelölik ki még ma is, ahol honfoglalás kori borjúsírt találtak.
1. Gerschom Scholem a menóra mellett még egy jellegzetes zsidó jelképet említ: a két oroszlánt, amelyek az élet fáját tartják. (29) Gyakran ábrázolják zsidó sírköveken (4.kép). Az oroszlán Júda törzsének címerállata. De éppígy megjelenik Árpád-házi királyaink jelvényei között, lásd például az esztergomi kápolna híres falfestményét, a koronázási jogar kristálygömbjét stb. Az erdélyi Vurpód és Vízakna magyar templomain szintén látható a két oroszlán. Az ősi Előd, Ond, Tuhutum (Zsombor) és Ajtony nemzetségeink címereiben is oroszlán van (5. kép). Ezek közűl Ond és Ajtony bizonyíthatóan egyiptomi eredetű nemzetségeink és a Nap-kultusz őrzői voltak. Ond neve Héliopolisz (=Napváros) egyiptomi és bibliai On nevéből ered, Ajtony neve pedig az egyiptomi Ahton Napisten nevét őrzi, és Ajtony területén volt Aranyos folyó és Oroszlános település! (Az arany a Nap féme, az Oroszlán meg a Nap jegye.) Mari rokonaink földjéről is előkerült egy X. századi tarsolylemez, amin szintén egy oroszlánpár fogja közre az életfát. (6. kép)
2. A menóra. A zsidóság legfőbb jelképének tartják a hétágú gyertyatartót, a menórát. A menóra hét lángja a hét planétának felel meg, mint Isten hét (csillag) szemének. A gyertyatartó hét ága pedig a hét ég megjelenítője lehet, a rajta levő mandulavirágok Áron mandulafa vesszejére utalnak. (7.kép) A magyar hagyományban (és a rokon népeinkében ugyanígy) az ég hétrétegű, és a világ- (v. életfának is hét ága van (30), akárcsak a manysi szentélyekben lobogó tűznek. (31)
1972-ben Dunacséb határában (ma Jugoszláviához tartozik) egy temetőre bukkantak. “Eddig 268 sírt tártak fel, amelyből 16 lovassír volt. Kb. 70 sírban római kori eredetű, másodlagosan fölhasznált falazótéglát találtak, amelyekbe egy-egy, a zsidók vallási szertartásaihoz használt hétágú kandelábert, úgynevezett ,menórát’ karcoltak. A jelentés írója késő avar kori temető részének tartja a dunacsébi sírokat.” (32) A későavarok pedig szabir (fehér) magyarok voltak!
3. A hatágú csillag. A zsidó misztika kiváló kutatója, Gerschom Scholem írta a hatágú csillagról: “Mint díszítőelem feltűnik ugyan néha zsidó emlékeken is, de ettől még nem lesz belőle ,zsidó jelkép’, s az ókori zsidó emlékeken még díszként is csak ritkán találkozunk vele…A hatszög …jóval később jelenik meg ismét: azon a frízen, amely az ismert kapernaumi zsinagógát díszíti (2-3. sz.). Ugyanezen a frízen megtalálható a szvasztika is, de azért még senki sem állítaná, hogy az utóbbi zsidó jelkép volna.” (33)
Érdekes, hogy a horogkeresztet, a közismert Nap-jelképet éppen a kapernaumí (galileai) zsinagógán alkalmazták díszítőelemként (8.kép).
A hatágú csillag magyar (székely) előfordulásáról egyik őstörténészünk ezt írta: “A kopjafák némelyikének (például Erdőfüle, Székelyudvarhely közelében) mind a négy oldalán egy-egy X látható. Ha e fejfák két oldalára egyszerre van rálátásunk, akkor a két X egy hatágú csillagot alkot.”3 4 Valóban, a fejfák csúcsán kifaragott térbeli csillagok is hatágúnak tűnnek bizonyos nézőpontból. (9. kép)
A hatágú csillaggal mint gonoszűző jelképpel lehet kapcsolatos ősmagyar (szabir!) kerek templomaink egyik típusának hexagonális belső kialakítása. (10. kép).
Szerintem kapcsolatos a hatágú csillag a magyar sírjelként és kapukon, házakon is gyakran látható, stilizált hatszirmú virágra is emlékeztető csillagábrázolással is, mely valószínűleg az Esthajnalcsillag jelképe. (11. és 12. kép)
A lefele mutató háromszög valószínűleg a női nemiséget (35), a felfelé mutató háromszög pedig a férfi nemiséget jelképezi többek közt, a kettő egyesítve tehát a nász, a nemi egyesülés, az ellentétek feloldódásának jelképe is – és így a kereszttel rokon.
A kovásztalan kenyér ünnepe “ősi kánaáni kultusz, amely átkerült a zsidó vallásba. Eredetileg aratási ünnep volt, amikor hálából a termést adó Istennek ajándékként áldozták a frissen készült kenyereket.” (36)A Számok könyvében a következőket olvashatjuk: “A kemencéitekből kikerülő első cipókból ajánljatok fel egyet ajándékképpen… Kemencéitek első cipóiból hozzatok ajándékot az Úrnak nemzedékről nemzedékre.” Újváry Zoltán írja: “Az új termésből sütött kenyér jelentőségét, ünnepélyes körülmények között való elfogyasztását a magyar nyelvterületen számos feljegyzés tanúsítja. Némely vidéken a legutóbbi időkig megfigyelhető volt az új búzából készített kenyér szertartásos megevése.” (37) Augusztus 20-án (szerintem eredetileg aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján) általában mindenütt az új búzából őrölt lisztből sütik az új kenyeret a magyarok lakta földön.
Onanról ezt olvashatjuk a Teremtés könyvében: “Mivel Onan tudta, hogy az utód nem az övé lesz, azért valahányszor együtt volt bátyja feleségével, magját a földre ontotta, nehogy utódot támasszon a bátyjának”
(38, 9). Az Onan név a mi ont, önt és ondó szavainkkal összevetve válik érthetővé, különösen az Onanhoz fűződő bibliai történettel összefüggésben. Onan kánaánita nőtől származott, egyik testvére neve Ér volt.
A Gomorra név magyar mása a Gömör, ami Magyar Adorján szerint is a Magor egy alakváltozata (ahogy az előszóban idézett zsidó történész a Gómer nevet egyeztette a Magorral.). Gömör közelében található Szádvár és Szádelő falu. A régi magyar szád szó, nyílás, bejárat, hasadék’ jelentésű: és Szodoma is valószínűleg elsüllyedt a megnyílt földbe (Ter 19,28). Szintén a Felvidéken található két Lót(h) nevű magyar falu (Kis és Nagy-Lót, Bars megye), amelyek a szodomai igaz ember, Lót nevét őrizték meg (Ter 19. fej.). Érdekes még lót-fut kifejezésünk is, amely mintha Lót menekülésére utalna.
JEGYZETEK
1 SOMOGYI Ede: Szumirok és magyarok. Bp., 1903., 266. o.
2 A magyarok őshona. Bp., 1910., 16. o.
3 A görög mítoszok. Bp., 1981., L, 375. o. 4 Bp., 1988., 21.0.
5 A Magyar Nemzet őstörténete és a Zsidóság.
6 BARTHA A.: A magyar nép őstörténete. Bp., 1988., 170. o.
7 FILEP-BEREZNAI: A számírás története. Bp., 1982., 18. o. 8 I. m., 113. o.
9 DIÓSZEGI V : A pogány magyarok hitvilága. Bp., 1978., 102-103. o.
10 BIEDERMANN, H.: A mágikus művészetek zseblexikona. Bp., 1989., 302. o.
11 FRÖHLICH L: A patriarcha-történetek. Világosság 1977/3., 149. o.
12 BERMANT, Ch.: Ebla. Bp., 1986., 222-223. o.
13 Szentek képtára. Bp., 1966., 49. o.
14 Mitológiai enciklopédia. Bp., 1988., II. 269. o.
15 An Egyptian hierogliphic dictionary. New York, é. n. 897. o.
16 IPOLYI Arnold: Magyar mitológia. Pest, 1854., 354. o.
17 TOROCZKAY-WIGAND Ede: Öreg csillagok. Bp., 1916., 17. o.
18 DONINI, A.: Korok, vallások istenek. Bp., 1961., 158. o.
19 Bibliai kislexikon. Bp., 1984., 225. o. 20 Lm., Eger, 1897., 441. o.
21 Mezopotámiai emlékek Magyarországon. Bp., 1995. 78. o.
22 A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986.
23 Izráel története. Bp., 1986., 159. o.
24 Kiss L.: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., 1980., 432. o.
25 FÁLY: I. m., 119. o.
26 “Találnál csodafiú szarvast” Debrecen, 1997.
27 Héber mítoszok. Szeged, é. n., 187. o.
28 Mitológiai enciklopédia. Bp., 1988., L, 46. o.
29 SCHOLEM, G.: A kabbala helye az európai szellemtörténetben. Bp., 1995. L, 176. o.
30 BERZE-Nagy János: Égígérő fa. Pécs, 1961.
31 BARTHA A.: I. m., i. h.
32 GYARMATH: I. m., 78. o.
33 SCHOLEM: I. m., L, 175. 0.
34 GYARMATH: I. m., 40. O.
35 GYARMATH: I. m., u. 0.
36 Bibliai kislexikon. Bp., 1984., 130. o.
37 Agrárkultusz. Debrecen, 1991., 212. o.
“…kutatlak Téged s mint a hajnalpír,
úgy fénylettél fel előttem a megvilágosításukra,
és ők a Te néped…”
Magasztalások, VIII., 4.
I.
Az igazi Jézussal életem egyik legválságosabb időszakában találkoztam először. János evangéliumát olvastam akkor, és megéreztem, hogy azt szemtanú írta. Mélyen átéltem Jézus elfogatásának, elítéltetésének és keresztre feszítésének megrázó történetét. Mindaddig gyakran foglalkoztam ugyan Vele, de a hivatalos kereszténység távol tartotta őt tőlem. Jézust kisajátították maguknak az egyházak és meghamisították a tanítását. János apostolon kívül Pál apostolt is áthatotta még az igazi Jézus evangéliuma, csakhogy a neki tulajdonított leveleknek csak egyes részei hitelesek. Ugyanez vonatkozik a szinoptikus evangéliumokra is.
De van egy nyom, amin el lehet indulni: az, hogy a gnosztikus szellemű írások a legrégibb keresztény írások, amelyeket még nem torzított el, másított meg a csak később győztes zsidó-keresztény irányzat, amely mindmáig uralkodik. A zsidóknál és a judeo-kereszténységben a Teremtő kultusza alakult ki és a Törvény vallása, mely azon a gondolaton alapszik, hogy a Teremtő kormányozza a teremtett világát. Ezzel ellentétben Jézus Atyjának országa nem e világból való, és Jézus nézete szerint e világ fejedelme maga a Gonosz. A zsidó (judaista) Teremtő és Törvény-imádat egyenesen vezetett a szadduceus irányzaton keresztül (a szaduceus papság végeztette ki Jézust!) egészen a nyílt materializmusig. A szubjudaizmus ezen sötét vonulata mellett, illetve azzal ellentétben létezett mindig is egy magasrendű, a gnózissal és az őskereszténységgel is érintkező és rokon szellemű judaizmus is, ami például az esszénizmusban, a kabalában, majd később a haszidizmusban nyilatkozott meg.
Természetesen a zsidóságon belül ezek az irányzatok éppúgy el lettek nyomva és kisebbségben voltak, ahogy a kereszténységben is mindig üldözött volt a jézusi Gnózis.
Nietzsche nem az igazi, hanem a keresztény egyház által kitalált Jézus ellen harcolt. Pedig Jézus tulajdonképpen a dionüszoszi és az apollóni elvet egyesítette: az Élet mámoros tiszteletét és az erkölcsi-szellemi eszményiséget!
Nem akarom Jézus tanítását értelmezni, helyette bizonyságot tenni, de talán e kis írással megmutathatok egy olyan új (és egyben nagyon régi) “Újszövetséget”, ami a zsidó és judeo-keresztény ferdítésektől mentes. A hivatalos kereszténységgel, az értetlen emberek szemléletével kialakított hamis vallással szemben, amely segített a Gonosznak eltüntetni e világból a kevés maradék jót is, a képmutatók álvallásával szemben szeretném megmutatni az igazi Jézust, az ő magyar gyökerű, valóban isteni és a természethez is hű lényét és tanítását.
II.
“Galilea, Galilea, te gyűlölöd a Tórát!”
(Johanan ben Zakkaj kiáltása)
Napisteni vonás Jézusban, hogy tudott vízen járni, mint Orion, a Nap-titán, akinek a hajnallal szoros kapcsolata van, akárcsak Jézusnak. (Archaikus népi imádságaink Jézust és Máriát a hajnallal azonosítják. Jung írja, hogy egy afrikai nép is a felkelő Napot tartja isteninek.(1) ) Orion a vakságát a felkelő Nappal gyógyította meg – és Jézus is több vaknak adta vissza a látását és halottakat támasztott fel, ami szintén Napisten voltára mutat. Apuleius leírt egy halottfeltámasztást híres regényében: a varázsló “Valami kis varázsfüvet rakott a halott szájára és mellére, aztán keletnek fordult, magába mélyedve imádkozott az életet adó fölséges naphoz…” (2)
“Míg Krisztus a nap, tehát a nappal uralkodója, addig az ellenség a hold, a sötétség fejedelme” (3). Ezért fogták el Jézust éjszaka, a Hold uralta sötétségben, és sötét lett a keresztre feszítésekor is. És Júdás, a gyalázatos árulás főszereplője 30 ezüstpénzt kapott, ami ismét csak szimbolikus értelmű üzenetet is hordoz: 30 napból áll a Hold-hónap és a Hold féme az ezüst…
Jézus mondta: “Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok” (Ján. 9,5.) Lukács evangéliumában is olvashatjuk a történetet, mely szerint Jézus egy hegyre felvitte magával imádkozni Pétert, Jánost és Jakabot, “és imádkozása közben az ő orcájának ábrázata elváltozék és az ő ruhája fehér és fénylő lőn” (Luk. 9,29.) Pál apostolt, amikor közelgett Damaszkuszhoz és Jézus megszólította őt, “nagy hirtelenséggel fény sugárzó körül a mennyből” (Ap.csel.,9,3.)
Eddigi életem során egyszer láttam őt álmomban, rövid verset írtam róla:
Hatalmas máglyánál álltam
és emlékszem: Jézusra vártam,
hogy leszálljon hozzám.
És jött: hosszú haja, arca,
fehér ruhája fényből
és tűzből volt: sugárzott
és lángolt…
Bizonyos, hogy Jézus éppen az nem volt, akivé az álkeresztény hamisítás évezredek óta próbálja tenni és akinek a Róla mit_sem tudók tömegei hiszik. Lagymatag, életellenes zsidó erkölcsprédikátornak tették meg, pedig éppen azért feszítették keresztre, mert nem volt élettagadó, mert nem volt zsidó, mert nem volt lagymatag, hanem harcos lázadó. ő egyszerre küzdött a judaizmus ellen, a hitetlenség és materializmus ellen, és szembeszállt az idegen uralommal. A zsidók, féltve a Törvény-vallásukat és gyűlölve a galileai (ó-izraeli) hitet és világszemléletet, inkább kiszolgáltatták Krisztust a rómaiaknak, hogy így veszejtsék el.
Kautsky helyesen ismerte fel, hogy az Olajfák Hegyén történt összecsapásról szóló eredeti hagyományt megcsonkították és már Lukács evangéliumában ellentmondások vannak a történet elbeszélésében. Ugyanis ha Jézus valóban ellenállás nélkül megadta magát, akkor mi értelme volt annak, hogy híveit közvetlenül azelőtt fegyverkezésre szólította fel? Lukács szerint: “De most, akinek erszénye van, elővegye, hasonlóképpen a táskát; és akinek nincs, adja el felső ruháját és vegyen rajta szablyát… Azok pedig mondának: Uram, ímé van itt két szablya. Ő pedig mondta: Elég.” (22, 36 és 38.)
Krisztus harcos voltát nem csak ez az elbeszélés bizonyítja. A Tamás-evangélium szerint ő mondta: “Talán azt gondolják az emberek, hogy (azért) jöttem, hogy békét vessek a világra, és nem tudják, hogy (azért) jöttem, hogy meghasonlásokat vessek a földre, tüzet, kardot, háborúságot.” (4) “Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna.” (5)
Szintén harcosra vall az is, hogy Jézus kötélből font ostorral verte ki a templomból a pénzváltókat és árusokat, mondván: “ne tegyétek az én Atyám házát kalmárság házává.” (Ján. 2,16.)
Magyar Adorján a Csodaszarvasról szóló könyvében írta a következőket: “Különösen föltűnő … a keresztény Magdalena és a buddhista Magaddai Amra-hitrege egyezése … mert hiszen a Mária és Amra nevek is egymásra nagyon hasonlítanak… A bibliai és népi hagyomány szerint Magdaléna kétes erkölcsű nő volt;
Jézus hét ördögöt űzött ki belőle, miután megtért, Jézus lábaihoz borult és ezután igen ragaszkodott hozzá, sőt a népi hagyomány szerint jegyese is lett. Utóbb Jézus haját illatszerekkel áztatta, majd lábait is kenvén, ezeket hajával törölgette…
A buddhista Amra-hitrege szerint: Amra kétes erkölcsű, de igen szép nő volt, akinek a Gangesz folyó mellett gyönyörű kertje volt. Buddha a folyón átkelve kenetteljes erkölcsi prédikációt tart neki, mire Amra lábaihoz borul és megtér. Az erkölcsi prédikációt és megtérést eredetileg kétségtelenül szerelmi viszony helyettesítette, ami mindkét esetben vallási okokból van elhallgatva… Azon indíték, amely szerint Magdaléna Jézus haját illatosítgatja, nem egyéb, mint a vogul hitrege ősi indítéka, amely szerint a Nap kedvese, a tündérkisasszony’, annak aranyhaját simogatja… A Magdaléna-hitrege másik indítéka pedig, amely szerint Magdaléna Jézus lábait hajával törölgeti, azt tételezi föl, hogy Magdalénának igen nagy haja volt. Ezt a mi Tündér Ilonáról szóló hagyományaink is róla erősen kiemelik…”~
Az a feltevés, hogy azért nincs szó az evangéliumokban arról, hogy ki volt a vőlegény a kánai menyegzőn, mert maga Jézus volt az a vőlegény, Magyar Adorján felismeréseinek a fényében igazolódni látszik. Az Umberto Eco által idézett szöveg szerint a Szent Grál ” Jézus nemzetségét és utódait jelentette azt a ‘Sang Real’-t, melynek őrei a templomosok voltak… A Szent Grál ugyanakkor – szó szerint – az az edény kellett hogy legyen, amely Jézus vérét fölfogta és megőrizte. Más szavakkal: a Mária Magdolna öle.” (7)
Az Egyiptomban talált Fülöp-evangéliumban olvasható: “Krisztus társa pedig Mária Magdolna. Az Úr jobban szerette Máriát az összes tanítványánál, és sokszor megcsókolta a száját.” (Fülöp ev,111.)
Jézus tanításának az egyik legfontosabb része az Isten országáról szóló. Magáról is azt mondta, hogy nem e világból való (Ján. ev 18,36), ahogy az Isten országa sem evilági. Az Atya-Isten tehát a Túlvilág ura, a mennyek ura, nem e világé. Jézus példabeszédeiben egyszer azt mondta, hogy “Isten országa bennetek van” (Luk. 17, 21), ami azt jelenti, hogy az ember belsőjében, lelkében és nem kívül, a Földön található. Máskor pedig a mustármaghoz és a kovászhoz hasonlította (Luk. 13,18-21.), mert mindkettő a növekedés jelképe, és a mennyben mindenki és minden naggyá lesz (a régi magyar hit szerint is: ez az értelme a megboldogulás kifejezésünknek, ami naggyá, vastagabbá válást jelent.)
Jézus azt mondta: “nincsen jó fa, amely rossz gyümölcsöt terem, sem rossz fa, amely jó gyümölcsöt hoz. Nem szednek tövisbokorról fügét s gyalogszederről sem szüretelnek szőlőt. A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat. Hisz a száj a szív bőségéből beszél.” (Luk. 6,43-45.) Tehát ő nem egyenlősítette az embereket, nem volt “demokratikus”, hanem megkülönböztette őket erkölcsi alapon – az igazság, az igazságosság szerint.
“Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.” (Ján. ev 3,6.) A gnosztikusok ugyanígy megkülönböztettek például anyagi (hylikus) és szellemi (pneumatikus) embert. “Aki felülről jött, fellebb való mindenkinél.” (Ján. ev 6,31.) Amikor megkérdezték tőle, kevesen üdvözülnek-e, azt felelte: “Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom néktek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni.” (Luk. 13,24.) Tehát az égi eredetű, Lélektől született felsőbbrendű (jó szívű) emberek fognak üdvözülni – és ilyenek kevesen vannak.
Ez a megnevezés nemcsak Júdásra, Krisztus kapzsi elárulójára vonatkozik, akinek maga az ördög súgott (Ján. ev. 13,2.), hanem általában a szubjudaizmusban és annak követőiben lévő ördögire is. Jézust az a zsidó tanács ítéltette el, amelyet a szadduceusok uraltak. Ez egy ateisztikus-materialisztikus zsidó “vallási” irányzat volt – amelynek tagjai még egymáshoz is gonoszok voltak. Nem véletlenül mondta Jézus az őt gyűlölő és fenyegető zsidóknak a velük folytatott egyik vitájában: “Ti az ördög atyától valók vagytok és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az emberölő volt kezdettől fogva és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ő benne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól; mert hazug és hazugság atyja.” (Ján. ev 8,44.). E világ fejedelme, a Sátán a hatalmát a gonoszokkal osztotta és osztja meg: és e gonoszok áldozata lett a Megváltó is.
Jézus mondta magáról: “Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a fiúnak adta … és az én ítéletem igazságos.” (Ján. ev 5,22 és 5,30). Pál apostol pedig azt mondta róla: “Ítélni fog élőket és holtakat az ő eljövetelekor és az ő országában.” “Végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, amelyet megád az Úr ama napon, az igaz Bíró.” (Pál II. lev. Tim 4,1 és 4,8.) Az igaz Bíró csak egyvalaki lehet: a Nap- Atya fia. Az egyiptomiak Rét, a hajnali és alkonyi Napot Bírónak is szólították (8), és hitük szerint a Nap lánya, Maat az Igazság. (Vö.: “Én vagyok az út, az igazság és az élet.” – Ján ev 14, 6.)
JEGYZETEK 1 JUNG, C.G.: Emlékek, álmok, gondolatok. Bp., 1987.
2 APULEIUS: Az aranyszamár. Bp., 1983., 88. o.
3 Bibliai szimbólumok. Evangéliumi kiadó, é.n., 96. o. 4 Jézus rejtett szavai. Bp., 1990.
5 I. m., 40. o.
6 MAGYAR. A.: Lm., Bp., 1991., 72. o.
7 A Foucault-inga. Bp., 1992 ., 457. o.
8 DOBROVITS A.:Irodalom és vallás az ókori Egyiptomban. Bp., 1979., IL, 223. o.
III. JÉZUS ÉLŐ ISTENE, AZ ATYA ÉS A ZSIDÓ ÚR, JAHVE
“És a világosság a sötétségben
fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.”
(János ev., l, 5.)
“Jézus mondta: Aki fölismerte a világot, egy hullát talált, és aki egy hullát talált, a világ nem méltó hozzá..”
(Az evangélium Tamás szerint, 56.)
A legfontosabb kérdés, ami a vallásokat és világnézeteket megkülönbözteti, sőt, két ellentáborra osztja: a gonosz, az ördög eredetéről és a teremtésről vallott felfogásuk.
A zsidó vallás egyik leglényegesebb tanítása: az egyetlen Jahvétől származik a rossz is, és ő királyként uralkodik a népén és a Földön: “Mert az Úr [Jahve] felséges, rettenetes; nagy király az egész földön” (Zsolt 47,3.), “Az Úré [Jahvéé] a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai.” (Zsolt 24,1.) – mondják a júdai eredetű zsoltárok. Ezzel ellentétben Jézus elítélte e világ uralkodóját, (Ján.ev 12,31) és azt mondta, hogy rajta nincs hatalma (Ján.ev 14,30). Máté evangéliumában pedig azt olvashatjuk, hogy amikor Jézust megkísértette az ördög, Jézus nem vonta kétségbe, hogy a Sátán e világ uralkodója: “Az ördög magával vitte őt egy rendkívül magas hegyre és megmutatta neki a világ összes királyságát és azok dicsőségét és azt mondta neki: ,Mindezeket neked adom, ha leborulva imádsz engem.’ Jézus akkor így válaszolt neki: ,Távozz tőlem, Sátán’.” (Máté 4,8-10) Mindebből világosan kiderül, hogy Jézus azt az Urat, akit a zsidók a világ (a föld) királyának tartottak, Sátánnak nevezte és elutasította. János evangéliumában Jézus arra is utal, hogy az ő kivégeztetése az ördög műve lesz: “Nem sokat beszélek már veletek, mert jön a világ fejedelme.”(14,30.) Jött a világ ura, jött a vérszomjas emberölő és hazug, hogy meggyilkoltassa a Megváltót, az Atya fiát, aki soha nem ölt, de halottat támasztott fel és csak igazat szólt. Ellenben: “Íme adott az Úr [Jahve] hazug lelket valamennyi prófétád szájába.” (1 Kir. 22, 23) Máskor ugyanez az Úr [Jahve] rossz szellemet(!) küldött Saulra, hogy azzal gyötörje (1 Sám 16, 14.). Az ótestamentumi júdaista felfogás szerint tehát az Úr a rossz és hazug szellemek küldője, és a rossznak, a sötétségnek a teremtője is. Bizonyítják ezt Deutero Ezsaiás sorai is: “Ki a világosságot alkotom és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem.” (45,7.) Megdöbbentő kijelentés, abszolút ellentétes a jézusi tanítással. Jézus azért jött el, hogy megváltson a gonosz hatalmából, hogy az embereket e világból a mennyei Atyához felvigye. Aki ezt nem érti meg és nem fogadja el, az nem lehet keresztény, az nem a jézusi Úton jár. Jézus az Isten országát hirdette, és ezt a világot elvetette a világon uralkodó ördögfejedelemmel együtt.
A zsidók odáig mentek, hogy még azt is megtiltották, hogy valaki csak a jóért adjon hálát az imájában! (1) Pedig Isten nem lehet sem a rossz, sem a sötétség, sem a hazugság teremtője, mert ha az lenne, nem lenne Isten, csak egy tudathasadásos őrült. Ha tőle származna a betegség, a bűn, (a gonoszság), akkor hogyan lehetne ezek ellen, hogyan ítélhetné el ezeket? Élesen szemben áll az idézett zsidó és judeo-keresztény “Isten”-felfogással a jézusi igazság: “Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság és nincs benne semmi sötétség.”(1 Ján. 1,5.) És “minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság atyjától száll alá.” (Jak. 1,17.) Ellenben Jahve felhőben jelent meg, és a felhő az árnyék és a sötétség szinonimája, a pusztító elemmel kapcsolatos jelkép.(2)
A jézusi Atya a szeretet és nem a gyűlölet Istene, aki soha nem ad parancsot ölésre (ellentétben Jahvéval!), aki feltámasztja a halottakat, aki gyógyít (hiszen Jézus azt mondta, hogy ő és az Atya egyek, tehát Jézus gyógyításai, csodatételei, kijelentései egyben az Atyáéi is), aki az örök élet vizét nyújtja: a Világosság jóságos Istene. A jézusi és a zsidó istenképzet ellentétes tehát, és a gnózist kiirtó győztes judeokereszténység olyan vallásvegyüléket hozott létre, ami se nem jézusi, se nem zsidó igazán. Hogyha egy hordó borba egy pohár szennyvizet töltünk, akkor éppúgy szennyvizet kapunk, mint ha egy hordó szennyvízbe öntünk egy pohár bort. A gyalogszedret sem lehet egybeoltani a szőlővel. Ezért a judeokereszténység megalapítói egy második júdási (ördögi) árulást követtek el Jézus ellen, “istenné” emelve a gonoszság és hazugság Teremtőjét, a vérszomjas démont, e világ fejedelmét. A jó és a rossz, az igaz és a hamis, a világos és a sötét összemosása, összekeverése mindig a Gonoszt szolgálja, és a lehető legveszedelmesebb eltévelyedés. A magyar ősvallás (amelynek emléke fennmaradt a Szent László-legendában és megfestve is régi templomaink falain) egyértelműen a sötétség-világosság, a jó és a rossz küzdelmének tanán alapult, és régi szólásainkban, mondatöredékeinkben megmaradt annak az emléke (akárcsak rokonnépeinknél), hogy az anyagi teremtésben nemcsak részt vett a gonosz, de annak főszereplőjévé is vált, és minden rosszat ő bocsátott rá a világra. A gnosztikusok ugyanezt vallották, ezért üldözték öket a zsidóságon belül éppúgy, mint a szubjudaizmussal ötvözött győztes álkereszténységben. Világos, hogy az igazi keresztények a gnosztikus őskeresztények voltak, mint például a szkíta származású Markion, akit Tertullianus, a judeokereszténység egyik legjelentősebb teológusa gyalázatos módon támadott egy hosszú, szofisztikus álokoskodásokkal teli mocskolódó írásában (Markion ellen – Adversus Marcionem). Markion Lukács evangéliumának korai változatát és Pál apostol egyes leveleit fogadta el, minthogy csak ók ismerték az igazi, szellemi evangéliumot. Ez csak részben igaz, mert János apostol evangéliuma, levelei és Jelenései is híven adják vissza Jézus tanítását. Sőt, János még náluk is tekintélyesebb, hiszen szemtanúja volt az eseményeknek, és Jézus szeretett tanítványa volt. Markion szövegkritikai munkásságot is kifejtett, megtisztítva az evangéliumot a zsidózó hamisításoktól. Az Ótestamentumot pedig teljesen elvetette.
Lukács kánoni szövegéből kihagyták ezt a részletet, ami az úgynevezett proto-Lukácsban még benne volt: “Tiberius császár uralmának tizenötödik esztendejében, Pontius Pilátus helytartósága idején, Jézus Krisztus lement (az égből?) Kapharneumba, Galilea egyik városába. És a zsinagógában ezt tanította: ,Azt hiszitek-é, hogy azért jöttem, hogy a Törvényt és a Prófétákat beteljesítsem? Azért jöttem, hogy ezeket megszüntessem, s nem hogy beteljesítsem’.” (3) Persze, ahogy Markion megállapította, később “a judaizmus védelmezői a szöveget meghamisították, hogy a Törvényt és a Prófétákat testesítse meg.” (4)
Ugyanez történt Pál leveleinek kanonikus kiadásakor is: betoldásokkal judaista szemlélettel azokat is átdolgozták. De még így is az derül ki a szövegekből, hogy Jézus vallása az igazi Istentől ered, az irgalmas Atyától, amelyből az a következtetés is adódik, hogy a régi Törvény nem Istentől való, hanem a rossz szellemtől, amelynek a gonoszságát tükrözi. Jézus az Atya- Fiú kapcsolatot jelenítette meg, amelynek lényege a szeretet és a rokonság (egység), ellentétben a zsidó Úr (Jahve) vallásával, amelyben az úr-szolga viszony jelenik meg, aminek lényege az egymástól való idegenség és a hatalom. Jézust egyszer azért akarták megölni a zsidók, mert úgymond “az Istent is saját atyjának mondotta, egyenlővé tévén magát Istennel.” (Ján. ev. 5,18.)
A “Mi Atyánk…”-ban benne van az a kérés, hogy “szabadíts meg a gonosztól.” Ha Istentől (az Atyától) származna a gonosz, hogyan lehetne kérni, hogy szabadítson meg tőle? Akkor Istent arra kérnénk, hogy szabadítson meg Istentől. Tehát itt van az alapvető különbségek egyik legfontosabbika a zsidó vallás és az igazi kereszténység között: az előbbi azt vallja, hogy minden teremtett Istentől származik (ill. az Úrtól, Jahvétől), a gonoszság is, a gyilkosságra való felszólítás, a hazug és a rossz szellemek is; míg a keresztény, a valóban jézusi vallás szerint Istenben nincs semmi sötétség, semmi gonoszság, Istentől csak a jó jöhet, az igazság, a gyógyulás, az irgalom, a feltámadás, az üdv, a szeretet.
Basileides szír gnosztikus szerint “a zsidók istene a legalsó ég első angyala, aki a világot teremtette, hogy uralmi szféráját kiterjessze.”(5)
A hívók megváltása a nous, azaz Jézus Krisztus megjelenése által történik, “aki a világuralomra törő zsidó isten uralmát megtöri.” (6)
Jézus Atya-Istene, Él az istenek teremtője és királya, nem az embereké. Ahogy Jézus sem a Föld, a földi világ királya, hanem a mennyé. Ellenben Jahve, a zsidók Ura a történelmet irányítja, az embereken, a népeken uralkodik. Jahve e természete magyarázza meg azt is, hogy miként jöhetett létre a judaizmusban olyan sötét irányzat, amilyen a szadduceusoké volt. A farizeusok a szadduceusokhoz képest égi angyaloknak tűnnek, a két vallási párt egyébként élesen szemben állt egymással Flavius szerint. Az esszénus Keresztelő Szent János találóan ” viperafajzatoknak” nevezte őket. A szadduceusok a zsidó hierarchia legfelső fokán álltak Jézus idején, egy szűk körű, gazdag, a hódítók iránt lojális haszonélvező rétegként. A Jézust halálra ítéltető tanács is szadduceus vezetés alatt állt. A szadduceusok szerint a lélek a testtel együtt elpusztul, tagadták tehát a lélek halhatatlanságát, valamint a túlvilági büntetéseket és jutalmakat. Tanaik tehát csak az evilági életet ismerték el, és tartották fontosnak, amely életben Jahve választottjai boldogulnak. “…a szadduceusok elvetették a ,predesztinációt’, vagyis az ő felfogásuk szerint ha az ember kerüli a rosszat, vagy jót tesz, azt az ő érdeméül kell betudni.” (8)
Ez a korrupt, megelégedett kiváltságosok kényelmes világnézete volt, az anyagba beleragadt, elsötétült elméjűek erkölcsi relativizmusa, ami logikusan összefügg a végzet, a túlvilág, a lélek tagadásával, azaz a tömény ateizmussal. Nehéz elképzelni a jézusi tanítással ellentétesebb felfogást a szadduceusokénál. Krisztus valóban eleven ellentéte volt a földi gazdagság és hatalom csúcsain lévő szadduceus főpapoknak. A szadduceus “vallás” esszenciális ördögimádat volt, “eredményét” (az Isten Fiának a kivégeztetését) tekintve mindenképpen az.
Donini szerint a frigyládában, “mely olyan vörös doboz volt, amilyenhez hasonlót később az arabok használtak, eleinte egy eleven kígyót tartottak, Jahve isten szimbólumát; ez az isten a sivatagban született.”(9)
A Mózes által póznára tűzött rézkígyó is Jahve-jelkép lehetett, hiszen megtalálták a mását (13. kép) a midjániak timnai szentélyében, amely nagyon hasonlít a zsidók sátorszentélyére. (10)
Az ophiták az Édenkert kísértő kígyójában és Mózes rézkígyójában azonos princípiumot láttak, (11) de tévesen értelmezték, mert a Megváltóval hozták összefüggésbe. Valójában a paradicsomi kígyó ellopta a halhatatlanság gyümölcsét az ős-embertől, és átalakította evilági ál-halhatatlansággá, amit a szexualitás tart fenn. A kígyó mindenképpen alvilági lény, a sötétséggel és a vizekkel kapcsolatos, akárcsak a Hold. Az is lényeges, hogy Jahve környezetében szeráfok tartózkodnak. (Ézs. 6,1-2.) A szeráf név a héber száráf szóból ered, ez eredetileg a kígyók égető marását és a mérgeskígyót jelentette. (Vö. latin serpens=kígyó, serpor csúszik-mászik, kanyarog, kígyózik.) Még “Ezékiás idejében is füstölő áldozatot mutattak be a jeruzsálemi templomban felállított rézkígyónak.”(12) (2 Kir. 18,4.) A szeráfok tehát kígyószerű szárnyas csodalények. Míg Jahvénak véres áldozatokat hoztak a papjai, addig a jézusi eucharisztia, azaz a véres áldozatokkal való szakítás a megtisztulás eszményének felel meg. Vértelen áldozatot Jézus előtt Palesztinában Káin, majd Melkizedek mutatott be. Káin esetében a júdaista bibliaírók (ill. átírók) meghamisították az eredeti történetet: Káinból, a kánaáni földműves őslakók képviselőjéből faragtak “gyilkost”, míg a Jahvénak véres áldozatot bemutató nomád állattenyésztő Ábelból “ártatlant”. (A róluk szóló bibliai rész jahvista, kizárólag az Úr megnevezés szerepel benne.) Már az esszénusok (a qumrániak) számára is fontosabb volt a Szentlélek, “mint az összeégett hús és mint a feláldozott zsír”. Az 50., valószínűleg izraeli eredetű zsoltár az igazi Isten- tiszteletről szól:
“Aki tisztel engem,
az a hódolat áldozatát hozza!
Az egyenes lelkűeknek megadom,
hogy lássák Isten üdvösségét. ”
Jézus is erre utalt, amikor ezt mondta: “igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát.” (Ján. ev 4, 23.)
Érdekes Jahve megjelenése az úgynevezett egyiptomi csapásokban is, melyekben a legszörnyűbb fekete mágiát gyakorolta. Mózesnek ezt mondta: “ez lesz a bizonyíték számodra, hogy én Jahve vagyok: rácsapok a vízre a botommal… [amelyet kígyóvá változtatott!], s az vérré változik. A halak elpusztulnak a folyóban s ettől a folyó úgy fog bűzleni, hogy az egyiptomiak az undortól nem tudják majd meginni a vizét.” (Móz. IL, 7, 17-18.) Majd Jahve sorra alvilági állatokat zúdított rá Egyiptomra: békákat, szúnyogokat, legyeket (bögölyöket!), sáskákat, majd dögvészt, fekélyt, jégesőt, sötétséget. Végül így nyilatkozott meg: “Ezt mondja az Úr: éjfélkor[!] végigvonulok Egyiptomon. Minden elsőszülött meghal Egyiptom földjén.” (Móz. IL, 11,4.) Mindezeket a csapásokat csak a pokol ura bocsáthatja rá az emberekre a finnugor- türk és sumér hit szerint: a kígyók, békák, szúnyogok, legyek, sáskák éppúgy az Alvilág urának teremtményei (14.kép), mint a dögvész (pestis) és más betegségek (fekély); Jahve éjféli megjelenése (az éjfél a boszorkányok, a démonok ideje, amikor a Nap mélyponton van) és az, hogy tapintható sötétséget képes teremteni, szintén alvilági és nem égi istenségre utal. Így érthetővé válik, miért gyűlölte annyira Jahve Baál (magyar: Bél) istent, aki harcban győzte le a gonosz megtestesítőjét:
“Mert te vágtad ketté Lótánt, az ősi kígyót,
Te ölted meg a ravasz kígyót. ” (13)
(Egy ugariti eposzból.)
De az igazi Isten is megjelent az Ótestamentumban (igaz, észrevehető a leírásban a jahvista és az elohista elem összedolgozása), amikor például Mózes az Isten hegyén, a Hóreben járt (a Szinaival azonosítják, pedig az ároni hagyomány szent hegye is lehetett), “megjelent neki az Isten angyala a tűz lángjában, egy égő csipkebokorban” (Móz. II, 3,2.). Akkor “Mózes ezt mondta Istennek: `Ha megérkezem Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: Atyáitok Istene küldött, akkor majd megkérdezik: mi a neve? – mit feleljek erre?’ Isten ezt válaszolta: `Én vagyok, aki vagyok.’ Azután folytatta: ,Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok’.” (Móz. II, 3,13-14.) Aki van, az egyetlen valóban (örökké) Élő, a létező. A van csupán a fény másik neve. És ahogy Jézus mondta: “aki az Élőből él, nem fogja meglátni a halált.” (Az evangélium Tamás szerint, 111.)
JEGYZETEK
1 HEVESI S.: Az ókor zsidó bölcselete. Bp., 1943.
2 MELETYINSZKIJ, J.: A mítosz poétikája. Bp., 1985. 406. o.
3 AIFARIC, P.: A kereszténység társadalmi gyökerei. Bp., 1966., 289. o.
4 I. m., 295. o.
5 SÁNDOR Pál: A filozófia története. Bp., 1958., 112. o. 6 I. m., uo.
7 KARASSZON L: Az óizraeli vallás. Bp., 1994.
8 ALFARIC: Lm., 49. o.
9 DONINI,A.: Korok, vallások, istenek. Bp., 1961., 158. o.
10 A bibliai világ atlasza. Bp., 1994., 125. o.
11 HEVESI S.: Lm., 263. o.
12 Bibliai kislexikon. Bp., 1984., 208. o.
13 KARASSZON L: I. m., 15. o.
IV. JÉZUS ÉS A MAGYAR ŐSVALLÁS
Jézus vallását összehasonlítva a magyar ősvallás eddig megismert részleteivel, nem különbözőségre, hanem hasonlóságokra és egyezésekre találhatunk. Jézus egész szemléletmódja feltűnően idegen a júdaizmustól. A legkedvesebb tanítványa, János apostol evangéliumából éppúgy kiderül ez, mint ahogy a Jelenések könyvében is az ősi magyar hit elemeire bukkanhatunk. A magyarok ősvallása gyakorlatilag őskeresztény volt, hiszen az őskereszténység a gnoszticizmussal mutatja a legközelebbi szellemi rokonságot, a gnosztikus irányzatok és általában a dualisztikus vallások forrásául pedig a magyaroknak és rokon népeiknek a legrégibb világteremtési mítoszai szolgáltak. A magyar ősvallást a legtöbb szál a régi egyiptomi, kánaáni és iráni vallásokhoz fűzi. Tehát az igazi (jézusi) kereszténységet semmiképpen sem lehet kijátszani a magyar hagyomány ellen, mert nemhogy idegen lenne tőle, hanem minden jel szerint a kettő azonos eredetű.
1. A Szűztől való születés. A Megváltó szűztől való születésének hagyománya a mi Turul-mondánknak is az alapja: Álmos, az első ember Ádám megfelelője, (ugyanis rokonnyelveink szerint az Ádám név álom jelentésű – lásd: sumér adama = álom, chanti adem, odam = álom, mordvin udomsz = ua. stb.). Istentől fogant, mert az Emesére rászálló Turul Isten képviselője a magyar őshit szerint. (1)
Több kopt-keresztény domborművet is találtak Egyiptomban, amelyeken sólyom termékenyíti meg a fekvő nőalakot.
A keresztény teológia szerint Ádám Krisztus előképe volt, Krisztus a fordított, az utolsó Ádám. Ráadásul a Szűzanya kultusza a magyaroktól terjedhetett el: a Susanna névnek az elemei csak a magyar nyelvből értelmezhetők, az európai nyelvekben ismeretlenek.
2. A Boldogasszony (vagy Bódoganya) tisztelete a magyaroknál rendkívül régi, egészen a sumér Baba, Bawu istennőig lehet visszavezetni.(2)
A csángó-székelyek Babba Máriája is ezzel az ősi Istenanyával azonos. E magyar Istenanya jelent meg a Jelenések Napbaöltözött Asszonyában is (12,1): “Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona.” Nagyboldogasszonyunk ünnepe augusztus 15-én, az Oroszlán jegyében van, és az Oroszlán a Nap “otthona”. A Napbaöltözött asszony a fényhozó égi királynő, aki a Holdon, a sötétség planétáján tapos, tehát ő a Hajnal, aki megszüli a Fényt és legyőzi a sötétséget. (Őt a manysik Kaltes néven tisztelték.)
3. A kereszt jelkép. A keresztút a magyar hitvilágban az a hely, ahonnan a túlvilág szférái megközelíthetőek, ahol az ég és az alvilág bejáratai vannak. A keresztúton oszlop áll, amely a világ közepét is jelképezi. Krisztus keresztje is a földi lét meghaladását, a nem evilágival való kapcsolatot, az Isten országába való felemelkedést jeleníti meg, akárcsak az ősmeséinkben az égig érő fa, amely a hős (a táltos) mennyekbe jutását segíti.
4. A vérszerződés és az utolsó vacsora. Jézus az utolsó vacsorán ezt mondta, amikor átnyújtotta a borral telt kelyhet a tanítványainak: “Ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak.” (Márk 14,24.) Ez lényegében a magyar-szkíta vérszerződés leírása. A vér szó a régi magyar nyelvben önmagában is jelölt bort, különösen vörösbort.
3 Egyiptomban a pap egy mágikus papirusz szerint a következő ünnepélyes formulát mondta: “Bor vagy és nem vagy bor, hanem Osiris szívének a vére.”(4) A bor és a vér mitológiai azonosításának egyik legkorábbi megjelenése az óhettita esküszertartásokban fedezhető fel. (5) Jézus másik kijelentése az utolsó vacsorán a kenyérre vonatkozott: “Vegyétek és egyétek, ez az én testem” (Máté 26,26). Míg a bor a férfi, a kenyér a nő jelképe. A magyar új kenyér ünnepe nagyjából egybeesik az augusztusi Nagyboldogasszony-ünneppel, ahogy a suméroknál is az Istenanya (Baba) legfőbb ünnepéig evett a nép először az új kenyérből. De az Oltáriszentségnek ez a része is utal az egyiptomi Ozirisz-kultuszra. Oziriszt ugyanis úgy ábrázolták, hogy (holt)testéből gabona nő, azaz élet támad (l7.kép).
A magyar nyelvben éppúgy, mint a finnben és az óegyiptomiban az élet szó gabonát is jelentett, azaz kenyeret. A krisztusi Úrvacsora lényege a vértelen, a növényi áldozat általi megtisztulás és a Kettőt Eggyé tevő, az embert Istenhez emelő, Jézussal azonosító szertartás.
5. Jézus harmadnapra való feltámadásához hasonló hagyományt is találunk a magyar néphitben: a táltos úgynevezett huzamos alvása, más kifejezéssel “elrejtezése” is három napig tart. Ez a hit a szomszédos népek körében ismeretlen, tehát magyar etnikai sajátossága
6. Az égig érő fa a magyar és a mezopotámiai hitvilágnak és művészetnek egyik legfontosabb, központi jelképe. Ugyancsak fontos eleme a magyar, a finnugor és a sumér mitológiának az élet vize is. A Jelenésekben nemcsak az élet vizének tiszta folyója, hanem tizenkét gyümölcsöt termő életfa is szerepel. Jézus pedig azt mondta a szamárfai asszonynak Jákob kútjánál: “aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” (Ján ev,4,14)
7. A János Jelenéseiben feltűnő eljövendő Krisztus mintha a magyar ősmesék világából (lásd például a Fehér ló fia) lépne elénk: “Ezután láttam a megnyílt eget: Íme, fehér ló tűnt fel! Aki rajta ült, azt úgy hívják: Hűséges és Igaz, mert igazságosan ítél és visel hadat.” (19, 11-12) A fehérló-mondáink is idetartoznak, perzsa és szkíta párhuzamaikkal együtt, és a manysi mitológiában a Nap-isten jár fehér lovon (a Világügyelő Férfi). A Kir II. 23,11-ben említett “napnak szentelt lovak” is fehér színűek kellett legyenek, mivel a Napnak és az égnek szentelt állatok színe mindig fehér. Persze Józija (Jósiás) júdai király eltávolította e lovakat mint a Júdának idegen izraeli vallás jelképeit.
8. A Jelenések könyvében így köszöntik Istent: “Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van, és aki eljő!” ( Ján. Jel. 4,8.) Ugyancsak háromszor szólították meg az örökkévalóság urát a mi őseink is: Anonymus leírása szerint áldozáskor így kiáltottak: “Isten, Isten, Isten!”.
9. János a Jelenések 20. fejezetében ír egy nagy fehér trónról, amiről rögtön eszünkbe juthat a két ősi magyar főváros (Székes)Fehérvár és (Gyula)Fehérvár neve, és az, hogy a fehér a magyar régiségben szent szín volt és a legmagasabb rangra utalt.
10. A Jelenésekben szereplő egyik angyal, aki János látomásában megjelent, azonosnak tűnik az egyik legarchaikusabb szövegű regös énekünkben szereplő Csodaszarvassal. Íme a két szöveg: “… hatalmas angyalt láttam alászállani az égből, felhőbe öltözve, szivárványkoszorúval a fején. Arca olyan volt, mint a nap, lábai pedig, mint a tűzoszlopok… Jobb lábával a tengerre, a ballal pedig a szárazföldre lépett.”(10,1-3.) És a haraszti (kórógyi) regösének egy részlete (a regösének székely-palóc eredetű!):
“Napot láttam én fennkelni,
Hódfikát láttam én lemenni,
A kettő közt szarvast láttam,
Egyik szarva a Napba vót,
Másik meg a Hódfikába,
Egyik lába az erdőbe,
A másik meg a tengörbe,
Jobb ódalán nagy szén égött,
Bal ódalán köd setétlött. ” (8)
11. Jézus előszeretettel tartotta beszédeit magaslatokon, az úgynevezett “színeváltozása” is egy hegyen történt – és ez aligha volt véletlen. A kánaáni őslakosság és az izraeli nép is hegyormokon, halmokon tartotta istentiszteleteit: ezt gyakran kárhoztatták a zsidó Jahve-kultusz képviselői. (Héberül e magaslatokat bámának nevezték [többes száma: bámót] – talán e név őrződött meg bámul, bámész szavainkban.)
Élt, Izrael és Jézus Istenét “Magasságos Hegy”-nek is nevezték, tehát Él kapcsolatos az úgynevezett “kozmikus hegy”-gyel. (9)
De Él, mint a menny Istene, legjobban a hegyormokon volt megközelíthető a hívei számára. A legutóbbi magyar honvisszafoglaláskor Anonymus krónikája szerint három vezérünk lóáldozatot mutatott be egy magas hegy tetején. (10)
12. A Jelenésekben gyakran szerepel a 7-es szám, amely a magyar hagyományban is rendkívüli fontossággal bír. Így a 17,3-ban leírt skarlátvörös fenevad is hétfejű, mint a magyar ősmesék sárkánya. A skarlátvörös szín a gonosz szimbóluma a meséinkben is, ahol az álhős mindig a vörös vitéz (a Szent László-falképeken is vörös a lova a király ellenfelének.)
13. A Bárány mint Vőlegény, vagyis a Jelenések- beli Krisztus azonosítható a székely népköltészet legszebb gyöngyszemének, a Júlia szép leány-balladának a fodor fejér bárányával, mert e csodálatos ősi ballada az úgynevezett szent nász (= hierosz gamosz) emléke: a mennyei Király- Főpap (az Atya képviselője) és a Szűz égi egybekeléséről szól.
14. Az égi könyvek. A Jelenésekben szó van mennyei számadási könyvekről: “Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint.” (20,12) A magyar hagyományban ez ugyan nem maradt meg, de a manysiknál igen. Vértes Edit írja: “A vogulok, osztjákok és jurákok felfogása megegyezik abban, hogy az égi atya mindenkinek születésekor meghatározza a sorsát; egy nála őrzött aranykönyvben van feljegyezve, hogy milyen hosszú lesz az újszülött élete, egészséges, szerencsés lesz-e.” (11)
15. Jézus és a szarvas. Jézus Galileának ama részéről származott, amelyhez egészen közel esett az egykori izraeli Naftali törzs területe. E törzs jelképe a szarvastehén volt. Nemcsak az izraeli fekete magyarok vezérállata volt a szarvas (az egyiptomi aranybika alakjában), hanem Krisztus jelképe is lett. Bálint Sándor szerint “Krisztusnak szarvasként való ábrázolása az őskeresztény ikonográfiában és költői szimbolikában sűrűn előfordul.” (12) Így szerepel annak a Placidusnak (Eustachius) a legendájában, aki Traianus császár katonatisztje volt (megh. Kr. u. 118-ban). “Egy ízben szarvasvadászaton vett részt, egy óriási fehér szarvas maga után csalogatta, majd egy kősziklatetőn megállapodott és üldözője felé fordult. Placidus az agancsai közt fényes feszületet pillantott meg és szózatot hallott.” (13) Az élmény hatására magába szállt, majd megkeresztelkedett. Emiatt élve megsütötték egy rézbikában. Kérdés, honnan származott Placidus, ki volt a legenda írója és hol látta a csodás szarvast. Traianus közel két évtizedes uralma alatt meghódította a dák-székely (daha-szkíta) Erdélyt. Placidus mint katonatiszt részt kellett vegyen ebben. Tehát lehet, hogy e mitikus szarvasvadászat éppen Erdélyben vagy Pannóniában történt.
16. János evangéliumában olvasható a következő részlet: “nem törék meg az ő lábszárait”(19,33), hogy “beteljesedjék az írás: Az ő csontja meg ne törettessék” (19,36). A manysi mitológia megvilágíthatja ennek az értelmét: Sesztalov manysi regéket feldolgozó könyvében írta: “A csontokat Öreganyó összeszedte, kivitte a ház elé. Ott egy tó, benne az élet vize. Beleszórta a csontokat a vízbe. A csontok ott életre keltek… Csak nem szabad eltörni a csontokat. Így lesz örökkön élő a világ.” (14) László Gyula a régi magyar halotti áldozatokkal kapcsolatban ír arról, hogy a magyar (és altáji) hit szerint csak az ép csontú áldozati állatokat tudja a halott a túlvilágon használni. (15)
17. A tűzkeresztség. Keresztelő Szent János jövendölése (“Az, aki utánam jő, tűzzel keresztel majd”) valamilyen összefüggésben lehet a zarathustrai vallás “utolsó tűzvészével” és általában az iráni tűzkultusszal. Keresztelő János folyóban (a Jordánban) keresztelt bemerítéssel, ami régi matriarchális szabir törzsünk legfőbb beavatási rítusa lehetett. Jézus viszont tűzzel keresztelt: “Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a földre” (Luk 12,49.). Jézus neve (Iszá, Icai stb.) ami a mi izzás, izzó szavainkkal lehet kapcsolatos, szintén megerősíti, hogy ő az isteni tűzzel egylényegű. Ez is alátámasztja, hogy Jézus a Nap- és tűztiszteletű Manasse- Makhir törzsből származott, amely patriarchális volt és egyiptomi eredetű. Fontos tény ezzel összefüggésben, hogy a Kincsesbarlang című szír legendárium Nimródot (azaz a Hunor- Magor ikerpár atyját) tartja az első tűzimádónak. A médiai Mág, azaz Mágus törzs (görög: magom a nimródi fekete magyarok egyik ős-törzse volt, az iráni tűz-szertartások végzője (v ö.: máglya szavunkkal.).
Mózes V könyvében szerepel a következő tiltás: “Ne akadjon közted senki, aki fiát vagy lányát arra készteti, hogy a tűzön menjen át.” (18, 10.) E szövegrészben tehát tűzön való átmenésről van szó, nem pedig tűzbedobásról, vagy tűzben elégetésről. Aligha véletlen, hogy a szokást az az egyiptomi-izraeli nevű Manasse júdai király újította fel, akiről ezt írja a Biblia: “És átvívé a fiát a tűzön.” (Kir II. 21;6) Manasse fiát Ámonnak hívták, ami szintén egyiptomi név
A nyári napforduló tűzgyújtással való megünneplése a legrégibb adatok szerint Egyiptomban és a Földközi-tenger keleti partján fekvő országokban volt elterjedve eredetileg. Eme ősi egyiptomi-kánaáni szokás, a gyermekek tűzön való átvivése óvó- tisztító céllal, úgy tűnik, elsősorban a székelyekkel rokon palócoknál maradt meg (A XVI- XVII. századi említései hazánk északi- északnyugati részéből származnak.). Az Ipoly mentén pl. a fiatalok a szőlőhegyre vonultak, s ott a meggyújtott zsúpkévéket felülről lefelé átugrálták. Palócföldön máshol is hegy tetején gyújtottak tüzet gallyakból. Áldozatul almát, illatos növényeket, virágokat dobtak a tűzbe, amelyet mindig fiatalok (leányok, legények, gyerekek) ugrottak keresztül. Céljuk az volt, hogy “a betegség elmenjen”, tisztító hatásúnak tartották (ezt a nyelvünk is mutatja: a tiszta szavunk a tűzből származik!). A vízzel való keresztelésnek ugyanígy a megtisztulás volt az egyik célja. Jézus ún. “színeváltozása”, amely egy hegyen történt, alighanem a tanítványok tűzkeresztsége is volt. (Luk 9,29.)
JEGYZETEK
1 BERZE-NAGY János: Égígérő fa. Pécs, 1961. XV fej:
2 BÍRÓ Lajos: A magyar Istenanya. (“A fehér ló” c. tanulmánykötetben)
3 TESZ. I. köt. Bp. 1984., 300. o.
4 ALFARIC, P : A kereszténység társadalmi gyökerei. Bp., 1966., 200. o.
5 Mitológiai enciklopédia, Bp., 1988., L, 49. o.
6 DIÓSZEGI V : A pogány magyarok hitvilága. Bp., 1978., 33-39. o.
7 A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp., 1986., 130. o.
8 PENAVIN O.: Népi kalendárium. Újvidék, 1988., 167. o.
9 BRIGHT, J.: Izráel története. Bp., 1986., 103. o.
10 Anonymus (P.mester): 16. fejezet.
11 Szibériai nyelvrokonaink hitvilága. Bp., 1990., 23. o.
12 BÁLINT S.: Ünnepi kalendárium.
13 JANKOVICS M.: Jelkép-kalendárium. Bp., 1988., 270. o.
14 SESZTALOV, J.: Medveünnep közeledik. Bp., 1986., 41. o.
15 A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944.
“Egy haszid mesélte a következő történetet: – Egyszer így szólt hozzánk Jehúda Cví rabbi az asztalnál: ,Ma születik József fia, a Messiás Magyarországon, és egyike lesz a titkos caddikoknak. És ha Isten élni enged addig, oda fogok utazni, hogy lássam őt :”
Martin Buber: Haszid történetek
Izrael (Jákób) 12 fia (a 12 törzs névadói) közül Józsefet szerette a legjobban, és így áldotta meg őt: “Isten … megáld téged felülről az ég áldásának bőségével és az alant elterülő mélység áldásának bőségével, a kebel és az anyaméh áldásának bőségével, a kalász és a virág áldásának bőségével, az örök hegyek, az ősi halmok áldásának bőségével. Ez mind szálljon József fejére, a testvérei közül kiválasztott fejének tetejére.” (Ter. 49,2526.) Józsefnek két fia volt (Ter. 46,27.): “Józsefnek Egyiptom földjén Manassze és Efraim született. Asznát, Potiferasznak, az oni papnak a lánya szülte neki őket.” (Ter. 46,20.) Tehát a Józsefi törzsek vérségileg is (az oni pap lánya révén) legalább félig egyiptomi eredetűek voltak. A Manasse törzs a másik nevében, a Makhirban (=magyar) Egyiptom régi Magan (1) nevét örökölte. Egyiptomban On város volt a Nap-kultusz központja (ógörög nevén: Héliopolis = Napváros).
John Bright Izrael története című könyvében írja: “A Debóra énekéből is arra következtethetünk, hogy Manassé – vagy legalább egy része – ebben az időben a Mákír nevet viselte (Bír 5,14, vö. Józs. 17,1 stb.) … bár Manassé ténylegesen keleti és nyugati ágra szakadt, egy törzsnek számították.” (2)
A régi magyar nyelvben az ír szó gyökér, mag (ennek emléke az írmag kifejezés) és orvosság jelentéssel bírt. A Biblia egyik legrégibb részének tartott Debóra-énekben említett Makhir név a magyar népnév ősi emléke lehet. Ezt megerősíti a Krónika I. könyvének egy helye is, amely szerint Ir leánya volt Maáka, aki Mákir felesége lett (!) (7,12-15.) Tehát mintha a hagyomány megmagyarázná a Mák(h)ir név összetételét a Maák(a) és Ir nevekből, ami a mi régi írmag szavunkban is fennmaradt. (Egyébként a régi magyar személynevek közt volt Moch, Mok és Mog is (=mag, makk, mák értelemben).
József volt a legszebb, a neve is ebből magyarázható, a jó + szép szavaink összetétele (görög írásmóddal: Iószéposz). Már teológusok is észrevették, hogy József élete és jelleme “Krisztus életét és jellemét jelképezi.” (3) Mindkettő az ő Atyjának szeretettje, az ő Atyja akaratának engedelmeskedik, összeesküsznek ellenük, Józsefet 20 ezüstért adják el (Júda felbujtására: Ter, 37, 26-27.), Jézust 30 ezüstért adja el egy másik Júda, Júdás; mindketten ellenállnak a kísértésnek, mindkettőjüket két másikkal együtt ítélik el, de megszabadulnak stb.
Jézus Názáretből származott, Názáret lakói pedig lehettek a Manasse (Makhir) törzs leszármazottai. Jézus apjának sem véletlenül József a neve a hagyományban! A “Józsefnek, az ácsnak a története” című apokrif iratban így kiált fel a haldokló József “Minden bizonnyal ugyanaz a félelmetes óra fenyeget már engem is, amely atyámra, Jákóbra rászakadt.” (4) József nem azt mondta: “atyánkra”, hanem saját atyjának nevezi Jákóbot. (Tehát szimbolikusan azonosították Józsefet, Jézus atyját Jákób ősatya fiával, Józseffel!)
Ahogy Júda elvetette Manassét (és Efraimot, tehát a két Jákób- Izrael által megáldott testvért), úgy elvetette Jézust is, aki a Manasse- Makhir törzsből sarjadt. Ahogy Júda elárulta Izraelt, szövetkezve az asszírokkal, ehhez hasonlóan Júdás elárulta Jézust. Jézusnak 12 tanítványa volt, de ha Jézust beleszámítjuk a közösségbe, akkor Júdás a 13., ahogy a Júda törzset is vehetjük a 13. törzsnek, hiszen csak későn csatlakozott a 12-es törzsszövetséghez. Jézus története tehát jelképe Izrael népe történetének. Ahogy elárulták és elveszejtették Izraelt, úgy árulták el, gyilkoltatták meg Jézust is. A párhuzam nyilvánvaló.
Robert Graves a Jézus királyban ír egy ősi jövendölésről, mely szerint “József Fia vagy Efraim Fia is harcos Messiás; győzelme után szintén az egyetemes béke jegyében fog uralkodni… főleg az északi tíz törzs uralkodója lesz, amelyek elszakadtak Roboámtól, egész Izrael utolsó királyától…. Némelyek szerint ez a Messiás Galilea szent hegyén, a Tábor-hegyen fogja magát kinyilatkoztatni; mások viszont úgy vélekedtek, hogy visszatér Sekhembe, megtisztítja azt, és ott fejti ki tevékenységét. József Fia tehát ellentétes elképzelés volt Dávid Fiával szemben, akinek kultusza Jeruzsálemben összpontosult. Az északiak ugyanis azon a véleményen voltak, hogy Jákób áldása, amelyet Mózes Első Könyve szerint mondott a fiaira, nem jogosította fel Júdát akiről a zsidókat elnevezték – az Izrael fölötti állandó hegemóniára. A jákóbi áldásnak vagy inkább próféciának ez a meglehetősen homályos passzusa így hangzik: Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő az, aki ezeket birtokolja, és a népek neki engednek.
Amikor ez bekövetkezik – vélekedtek az északiak akkor Júda a királyi jogart meg a vezéri pálcát átadja a Messiásnak, aki szükségképpen József ivadék lesz, hiszen Jákób megjövendölte, hogy Józseftől származik majd Izrael Pásztora, Kősziklája, és a rá váró áldások ,meghaladják az őshegyek áldásait, az örök halmok kiességeit’. Ezzel a harcos József Fiával egy bűnbánatra felszólító igehirdető alakja kapcsolódott egybe – talán Illés.” (5)
Egyes evangéliumok zsidókeresztény szerzői és mások utólag, Jézus kivégeztetése után megpróbálták úgy elferdíteni a valóságot, hogy Jézust Dávid Fiának állították be és úgy tüntették fel, mintha a júdai Betlehemben született volna. (Ha Jézus Júdában született volna és Dávid Fia lett volna, akkor miért utasította el Júda, és miért követelt rá halált?!) Egyébként maga Jézus is megkérdőjelezte a Felkent dávidi származását: “Mi módon mondják az írástudók, hogy a Krisztus Dávidnak Fia?” (Márk 12,35.) Ha a názáreti Jézus nem Názáretben született, hanem Betlehemben, akkor sem a júdai, hanem a galileai Betlehemben! Egyébként tanulságos és érdekes a Betlehem név: lehem azt jelenti: gabonaszem, búza, kenyér! (Ez is a magra utaló jelkép.)
Volt egy sejtésem, hogy Jézus keresztjének híres “INRI” felirata (visszafelé olvasva éppen a magyar írni szót
adja ki) nemcsak úgy értelmezhető, hogy a “názáreti Jézus, a zsidók (Júda) királya”, hanem úgy is, hogy a “názáreti Jézus, Izrael királya”! (“Iesus Nazarenus Rex Israel”). Ezt a sejtésemet az apokrif Péter-evangélium igazolja, amelyben ez olvasható: “És hoztak két gonosztevőt és az Urat keresztre feszítették közöttük. És amikor felállították a keresztet, felirtók rá: ‘Ez itt Izrael királya’.” s Jézus legkedvesebb tanítványának, Jánosnak, az események szemtanújának az evangéliumában ez áll: “Másnap a nagy sokaság, amely az ünnepre jött, hallván, hogy Jézus Jeruzsálembe jő, pálmaágakat vőn és kiméne elébe és kiált: Hozsánna: Áldott, aki jő az Úrnak nevében, az Izráelnek ama királya!” (Ján. ev, 12, 12-13.)
Körülbelül 10-11 éves lehettem, amikor apám hazahozta azt az 1842-es kőszegi kiadású bőrkötéses Bibliát, amelyet még apai dédnagyapám talált a szőlőskertjében. Belelapoztam, és megdöbbenve fedeztem fel Márk evangéliumában Jézus nagybetűkkel kiemelt kiáltását, melyet félig-meddig megértettem: “ÉLOI, ÉLOI! LAMMA SZABAKTÁNI?” (15,34.) Ezt Márk így magyarázza: “Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” Magyarul viszont az él (élő) szó ismerős, és a szabaktáni, ami nagyon hasonlít a szabadítanira. Már az is sokatmondó, hogy Jézus nem Jahvét, a zsidó Istent, hanem Él-t, az ősi kánaáni- izraeli Istent, az Ég urát, a mennyei Atyát hívta, akinek a nevével egyeznek a mi él, élő szavaink. Csak Él-t tekintették örökké élőnek! (6) Mind az Ó-, mind az Újszövetségben gyakran előfordul az “élő Isten” kifejezés. Ebben az az érdekes, hogy élőnek csak Él istent nevezték, Jahvét (az “Ur”-at) nem. Tehát a magyar nyelv megőrizte, hogy Él az élő Isten, az életadó. A Bibliai élő Isten kifejezés tulajdonképpen a magyar istennév értelmét magyarázza a nem magyaroknak, megduplázva a nevet (“élő Él”). (Lásd még például Máté 16,16.: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia.” és Ján. 5,21.: “Az Atya feltámasztja a halottakat és életre kelti őket”, vagy l. Tim. 6,13.: “Isten … életet ad mindennek.”)
Hogy Jézus idézett kiáltásának a magyar értelmezése a helyes, és nem az arámi, maga Márk evangéliuma bizonyítja, ugyanis a szöveg így folytatódik: “Az ott állók közül néhányan hallották és megjegyezték: ,Illést hívja’. Valaki odafutott, s ecetbe mártott szivacsot nádszálra tűzve inni adott neki. ,Hadd lássuk – mondta – eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!’.” (Márk 15, 3536.) Jézus utolsó szavait magyarul értelmezve így lehetne visszaadni: “Éli eljön [v.: jő el] me(g)szabadítani!” – Mekkora a különbség a félreértelmezés és a helyes megoldás között! Hogyan kételkedhetett volna a sorsát előre ismerő Istenfia a mennyei Atyában, hogyan hihette volna, hogy elhagyta őt? Azért kiáltott az Élő Istenhez, hogy szabadítsa meg e gonosz világ fogságából, a földi pokol fájdalmából! Megmondta, hogy az ő országa nem e világból való és hogy vissza fog térni a mennyei Atyához, aki őt küldte. A. G. Gilbert írja: “Jelképesen és minden értelemben lemond Jézus a bolygók világának minden kísértéséről. Gnózisa ebből fakadóan felülmúlhatatlan. Át tudja törni a kristályszférákat, amint minden hermetikus filozófus szeretné, hogy elfoglalja helyét az Atyaisten jobbján, akinek trónja a bolygók kis királyságaiból álló jelentéktelen naprendszerünkön túl található.” (7)
Nem állítom, hogy Jézus nem beszélt arámi nyelven, de az arámi mellett tudhatott magyarul is. Ahogy egyes ókori magyar országokban használták például a görög nyelvet, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudtak az anyanyelvükön, magyarul is. Az, hogy a galileaiak törve beszélték az arámit, szintén arra utal, hogy nem az arámi volt az anyanyelvük. Van még egy helye a Bibliának, ahol fennmaradt Jézus egy eredeti kijelentése: a János evangéliuma 1,43 szerint Jézus ezt mondta: “Te Simon vagy, a Jóna fia, te Kefásnak fogsz hívatni (ami megmagyarázva: kőszikla)” Az eredeti arámban kéfa a szikla neve, de nem különös, hogy ez is egyezik a magyar köve(s)-Bel? (A kő régen keve is volt a magyarban, v ö.: finn kivi=kő, szikla).
Horvát István írta 1832-es Magyar irodalomtörténetében, hogy “A magyar nemzet üstökös népnek (cometae gentes) is neveztetett, mert egész az 1700. esztendőkig haját egészen leborotválta és csak elöl hagyta meg. Ezt a viseletet hordták a magyarok még a múlt század elején is. Ezt a nevet aztán a zsidók a maguk nyelvére lefordítván, a magyarokat nazírnak hívták. Innen származott a nazireus és nazareus nevezet.” (8) A nazir szó a héberben kiválasztottat, elkülönültet, (fel)szenteltet, és herceget (!) jelent.(9) “Nazireusoknak … azokat a férfiakat nevezték, akik Isten színe előtt megfogadták, hogy legalább 30 napon át tartózkodnak minden szeszes italtól, halott érintésével magukat meg nem tisztátalanítják s Istennek szentelt hajukat nem vágatják le… A régi Izraelben a várvavárt gyermeket már a születése előtt akár az egész életére is nazireusnak lehetett ajánlani Isten számára. Így történt Sámsonnál, a Keresztelőnél s a rekábitáknál Bir. 13, 5,14; Luk. 1,15, Jer. 35,1-11.” 1 (10) Lehetséges, hogy a Názáret név is kapcsolatos a nazir kifejezéssel? Sőt, a magyar név egy lehetséges mazar, mazir alakjával is összefügghet? Talán Jézus 30 éves názáreti tartózkodása is kapcsolatos a nazirság 30 napos idejével. (Ahogy a szinódikus holdhónap 29,5 napja analóg a Szaturnusz keringési idejének 29,5 évével.)
A Názáret nevet ma sarj, virágzó gally, virág jelentéssel értelmezik. (11) Vagy pedig a nészer (= rügy) héber szóból eredeztetik. (12) De felismerhető benne (éppen a sarjadzással, a virágzó ággal összefüggésben) a mi nász szavunk is. Názáret az isteni, szent nász (hierosz gamosz) színhelye volt. Jézus pedig a szent, a születése előtt már felszentelt és kiválasztott Herceg, a vesszőszál ott fogant. A virágzó ág, a rügy, a sarj és a mag rokon értelmű jelképek, egymást egészítik ki. Csakhogy míg az égi nász helye, Názáret a szüzességet jelképezi, (rügy, virág, virágzó ág) addig a születés helye (a galileai Betlehem) a termésnek, a megszületett Magnak a szimbóluma. Jankovics Marcell írja, hogy “A mitikus napgyermek (-magzat) magból, illetve szemtermésből lesz (1. vetőmag, búzaszem mint rügy). A mag, magzat közti összefüggés világos, más nyelvből is ismerős a növényi mag, férfimag megfelelése (lat. Bemen, angol seed). A szem ezen jelentése azonban a legtöbb nyelvben háttérbe szorult. A magyarban azonban még él, és arra is utal, hogy a szóban forgó jövevény csillaglélek által lesz (égi) testté. (L. csillag = szem).” (13)
Különös, hogy Jézus, ahogy elhagyta Názáretet, éppen a nazirsággal ellentétesen cselekedett: a víz borrá változtatása és a halott feltámasztása legalábbis erre utalnak. A Talmud egy olyan mondást idéz, mely szerint “még a tiszta nazir is bűnös”. (14) Eszerint a zsidóknál a nazirság elítélendő lett, ami nem is csoda, hiszen az első jeruzsálemi keresztényeket nazareusoknak hívták. Pál apostol is egyszerűen szenteknek nevezte őket (nazir).(15) Érdekes, hogy a héber Biblia szövegében, a Jákób áldásában azt olvashatjuk, hogy József nazir (kiválasztott, szent) a testvérei között. Jákób azt mondta Józsefről: “fiatal gyümölcsfa a forrás mellett, ágai felnyúlnak a falak fölé.” (Ter. 49,22.) És megáldotta a “kalász és a virág áldásának bőségével”. Tehát a Jákóbnak Józsefre vonatkozó szavai mintegy megismétlődnek a Názáret és Betlehem nevekben, hiszen az előbbi virág, virágzó ág, az utóbbi pedig gabona értelmű.
Jákóbnak a Júdára mondott áldásában szereplő titokzatos részlet is az eljövendő Jézusra vonatkozott de ez csak a magyar nyelv alapján érthető: “Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül, míg eljő Siló, és a népek neki engednek.” (Ter. 49,10.) Hogy ki lehet a Siló nevű Megváltó, arra az idézett rész után következő sorok adják meg a választ: “Szőlőtőhöz köti szamarát, és nemes venyigéhez szamara vemhét, ruháját borban mossa, felöltőjét a szőlő vérében.” (Ter. 49, 11.) A Siló (vagy Selo) névben a magyar szőlő ismerhető fel, különösen az idézett magyarázat fényében. És Jézus azt mondta magáról: “Én vagyok az igazi szőlőtő.” (Ján. ev., 15, 1.) Egyébként “a Talmudban Johanán (l. évsz.) a Messiás nevét kérdi, s azt a választ kapja, hogy annak neve Siló.”(16) Silónak hívták azt az ó-izraeli vallási központot is, amely később is (a júdaiak számára) magát az északi ellenséges királyságot, Izraelt is jelképezte!
Egy régi izraeli ima, amit a júdaiak nem töröltek ki a Zsoltárok könyvéből, így szól: “Seregek Istene, állíts helyre minket, világoltasd a te orcádat, hogy megszabaduljunk! Egyiptomból szőlőt hoztál ki, … helyet egyengettél előtte és gyökeret eresztett… és vesszei olyanok lettek, mint az Isten cédrusfái.” (80. zsoltár) Egyiptomban a szőlővessző istenének neve Sai (Saj) volt.(17) Tehát a mi szőlő, szál (és sajtó?) stb. szavaink mása egyiptomi istennévben fedezhető fel.
Jézus mint főpap a Lévi papi törzsből is kellett származzon, az uranikus Nap-vallást követő Áronnak, Isten szentjének a törzséből. Jézus – jelképesen – Áron kivirágzó mandulafa vesszeje. Ezt erősíti meg az esszénusok azon hite, hogy a Messiás Árontól és Izraeltől fog származni. (ők tehát a királyi Messiást, a Felkentet nem Júdából, hanem Izraelből várták! (18) Az esszénusok nemcsak dualisztikus tanításuk miatt, hanem más okokból is szemben álltak a júdaizmussal. Míg például a zsidóknál a nap alkonyatkor, az új év ősszel kezdődik, az esszénusoknál a nap hajnalban, az új év pedig tavasszal kezdődött.(19) Maimonidész írta, hogy a zsidók háttal fordultak (Nap)keletnek, mert a “szentek szentje” nyugaton volt.(20) (A hajnal a fény győzelme a sötétség fölött, az alkony a sötétség győzelme a világosság fölött.) Robert Graves regényében, a Jézus királyban Heródes gondolja a következőket: “Micsoda lehetetlen egy figura ez a Jehova, akit oly buzgón imádnak! Egy impotens babilóniai hold-valami! Az értelem és a törvényesség se eleven, se holt istene, aki kitúrta az élet, a szerelem és a halál istenét… El fogja söpörni Jehova papjait, hamisított szent irataikkal együtt, s az egész otromba kultusznak véget vet örökre. Van egy jól szervezett izraelita csoport, amelynek tagjai híven ragaszkodnak a Szentség Napjához. Meg fogja őket jutalmazni hűségükért; ők lesznek majd a Legfelségesebb Isten papjai a Szent Hegyen, ahonnan már régóta száműzve vannak. Eddig még nem mondta meg nekik, mit tartogat számukra; mert hát kvietisták, a szemlélődő lelki elmélyülés és a megbékélés igazi hívei… Négyezren vannak, egyikük sem hajtott térdet hitszegő módon a Szentély bitorlója előtt. Félreeső pusztai közösségekben élve szolgálják az igazi Istent, napkeltekor himnuszokat énekelnek hozzá és szerelmi ünnepet ülnek minden hét első napján, amely a Napnak van szentelve.” (21) Itt Graves az esszénusokról ír, akiket dualisztikus világképük, túlvilághitük is a gnosztikusokkal, az iráni vallásokkal tesz szellemileg rokonná. Érdekes, hogy az esszénus Keresztelő Szent János, Jézus előfutára rendkívüli tiszteletben áll mindmáig a gnosztikus mandeusoknál. A mandeusok a médektól származhatnak, hiszen a babiloni krónikákban a médeket manda népnek nevezték. A fekete magyarok hazája sokáig az iráni Média (Mád, Mada) volt. A lati médium = közepe valaminek. A mag is a közepet jelenti (a Mag törzs is Médiában élt!), ellentétben a szélen lévő héjjal. A Közép a szent Egyet képviseli, és Jézust is a Középsőnek tartják (22) (például mert a középső keresztre feszítették, stb.). Ez ismét Jézus magyarságát jelképezi. Jézus persze nem tartozott semmilyen izmushoz, de az ő vallását a végső soron magyar (és finnugor) gyökerű gnosztikus és esszénus világnézet adja vissza a leghívebben.
Hogy Júda (Mózes nyomán) a Hold-vallást követte, azt Júda istenének, Jahvénak a neve is mutatja. Ugyanis a Hold egyiptomi nyelven Jah, aki férfi istenség volt, de Egyiptomban csak elvétve tűnt fel a neve.(23) Neftalim Végrendeletében olvasható: “…láttam azt, hogy … az Olajfák hegyén a Nap és a Hold megállt. Akkor atyánknak atyja, Izsák így szólott hozzánk: – Fussatok hát oda, … aki megküzd érte, azé lesz a Nap és a Hold. Mi mindnyájan együtt odafutottunk, és akkor Lévi megragadta a Napot, Juda pedig utolérte és megragadta a Holdat, majd mindkettő a magasba emelkedett azokkal. Ezért lett Lévi olyanná, mint a Nap, és az ifjak közül valaki neki adott át tizenkét pálmaágat, Juda pedig úgy tündökölt, miként a Hold…” (24) De Dávidot, Júda imádott hősét is ősidők óta a Holddal párosítják a zsidók.(25)
Jézust tehát a már említett napisteni vonásai Áron papi törzséhez kapcsolják, de ez inkább csak szellemi “származását” jelképezi. Emellett József egyiptomi (magyar-manysi) törzséből is ered Jézus, mint József Fia. A Talmud egyik helye szerint (Mereskovszkij idézi) Jézus “varázslótudományt hozott magával Egyiptomból, testére vésve.” (26) A testvérei által Egyiptomba eladott József (apjának, Jákob-Izraelnek a legkedvesebb gyermeke) érdekes, látnoki kijelentést tett: “…ímé megint álmot álmodtam; ímé a Nap és a Hold, és tizenegy csillag meghajol vala én előttem.” (Móz. L, 37, 9.) A testvérei azt kérdezték tőle: “Avagy király akarsz-e lenni felettünk?” (Móz. L, 37, 8.) József Jézus ószövetségi elődje és őse: a 12 közül Kiválasztott, a Király Nemcsak Jákób már idézett áldásában kapja meg József a legnagyobb áldást, de Mózes is szinte szó szerint megismétli, amit Jákób Józsefre mondott:
“Fönt az ég harmatának legjava,
És lent a tenger árja,
A legjava annak, amit a nap érlel,
A legjava annak, amit a hold sarjaszt,
A legjava az ősi hegyeknek,
A legjava a letűnt idők halmainak,
A legjava a földnek és termésének,
S annak tetszése, aki a csipkebokorban lakik,
Szálljon József fejére,
A testvérei közül kiválasztott fejének tetejére!
Mint az elsőszülött bika, legyen tele méltósággal.
Szarva erős, mint a bivalyé.
Győzze le vele a népeket,
Mind, egészen a határig.
Így legyen Efraim tízezreivel
S így Manassze ezreivel is.” (Móz. V., 33,13-17.)
Ez is Napnál világosabban mutatja, hogy a Messiás a József törzséből kellett származzon. Érdekes, hogy Júda papjait, Biblia-átíróit ez nem érdekelte, szentnek tartott írásukat (Jákób és Mózes áldását!) semmibe vették, amikor átkokat szórtak Efraimra, amikor elvetették a Józsefi törzseket és Izraelt. A Kiválasztott Nép nem Júda leszármazottai, a zsidók, hanem József utódai, a szabirok és magyarok, azaz ugyanannak a népnek két ága.
Magyar Adorján írta Az ősműveltség című könyvében: “Korábban szóba hoztuk már az izzás, izzó szavunkat, amelyről ott megsejtettük, hogy fényes, ragyogó tehát sugárzó – értelmű is kellett legyen és hogy ez a filiszteus jászoktól származóan és jésített kiejtésében lett a Jézus név eredetévé, amely név a jászoknál, majd a régi zsidóknál is Jezzú, Jizzó, Jizsó és jésítetlenül Izsú, Ezaú alakúan szokásos személynév lehetett.” (27). Izz, izzó szavunk annyira ősi, hogy az akkád és a szanszkrit nyelvekben is megtalálható: isatu és isira (= tűz) alakokban, a manysi isum jelentése pedig: forró. De ugyanez ismerhető fel az Isten név (a hettitáknál a Nap-istent hívták Istannak!) első részében is. Sőt, ez a gyök-szavunk valaha még a halhatatlan tűzlelket is jelentette! Magyar Adorján csak abban tévedett, hogy a filiszteusokat jászoknak hitte, holott palócok voltak (= peleset az egyiptomi szövegekben), a jászok ősei nem jártak Palesztinában. De Jézus nevének általa nyújtott megfejtése ettől eltekintve találónak tűnik. Jézust ugyanis például Lukács fénylőnek írta le (9, 29), Máté szerint “orcája ragyog vala, mint a Nap” (17, 2), János pedig a Jelenésekben ezt mondja róla: “És az ő szemei olyanok, mint a tűzláng.” (19,12) Egyébként nemcsak a Jézus név esetében fordult elő kétféle kiejtés: például Izrael-Jezréel, Izajás-Jesaja stb.
A János Jelenéseiben van egy vitatott részlet. Ez így szól: “Ekkor láttam: íme, fehér ló! Aki rajta ült, íjat tartott. Aztán győzelmi koszorút kapott, győztesként indult el, és azért, hogy győzzön.”(6,2 ). Erről Karner Károly a következőket írta: “…fehér lovakon vágtató nyilasok hadseregeként jelent meg a Kr. u. 1. században a Római Birodalom félelmetes ellensége, a pártusok hadserege.” (28) János apostol szemében az antikrisztusi Rómával szemben fellépő pártusok nyilván a jó oldalt képviselték, és ez így is volt. És ne felejtsük el, hogy Jézust a rómaiak végezték ki, a zsidó Szanhedrin kezdeményezésére! Karner így folytatja: “Lehet azonban, hogy a fehér lovas említett jelképszerű jelentése mögött még egy másik, mélyebb, titkos értelem is meghúzódik. A fehér ló ti. valóban a diadalmas visszatérő Krisztus jelképe (19, 11), s a győz igét a Jelenések szerzője legtöbbször jó értelemben a gonoszság hatalmai fölött aratott győzelemre vonatkoztatja.”29 Ez a megfejtés helytálló. Egyrészt, mert Krisztus is fehér lovon jelenik majd meg, és mert a fehér a fény, a tisztaság színe, nem lehet rossz értelmű. A Jelenésekben Jézus többször is említi azt, hogy az üdvözül, aki győz (a gonosz hatalmak fölött!). Például: “Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében.” (3, 21) A fehér lovon jövő nyilas tehát nem más, mint a Krisztus által ígért Vigasztaló (Paraklétos), az Igazság Lelke (Ján. ev, 16, 5-15), az ő előfutára a végítélet idején. (“Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről.”) A másik fontos vonatkozása e jelképnek a fehér lovon ülő származása: Ez ugyanis összekapcsolja őt (a fehér ló jelképén keresztül is!) Jézussal. A pártusok és magyarok rokonságára, illetve azonosságára már Horvát István is felhívta a figyelmet 1825-ben kiadott könyvében (Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből). Egyes nyugati forrásokban a magyarokat Par thinak, azaz párthusoknak nevezték (például Carmen de bello Saxonico, XV p. 1230.) .Érdekes, hogy a párthus uralkodó dinasztia (az Arsak v Arsag, vö. Ország, Uruzag) megalapítója dák-szkíta (daha/szaka) volt. Az egykor a Kaszpi-tenger délkeleti oldalán élt daha/szaka nép egyik ága Erdélybe telepedett be több mint 2000 évvel ezelőtt. Az erdélyi dákok magyarnyelvűségére, a székelyekkel való rokonságára komoly bizonyítékok sorakoztathatók fel.(30) Felettébb érdekes az a tény is, hogy Josephus Flavius, az ókori zsidó történetíró az esszénusokat a dákokhoz (!) hasonlítja. (A zsidók története, XVIIL, 1, 5.) E megjegyzését érthetetlennek tartják, pedig mélyebb értelem is rejtőzhet benne.
Tehát a János Jelenéseiben két helyen említett fehér ló egyrészt a párthus (-magyar) harcosok, másrészt a visszatérő ítélő Krisztus (aki szintén harcol és győz!) közös jelképeként jelenik meg, ami aligha véletlen: rejtett utalás ez is Jézus magyar származására.
JEGYZETEK
1. Világtörténet. I. köt. Bp., 1962., 207. o.
2. 2. BRIGHT: Lm., 159. o.
3. E. AEBI: Rövid bevezetés a Bibliába.
4 Csodás evangéliumok. Bp., 1996., 77. o.
5. Jézus király. Bp., 1971., 212-213. o.
6a Csodás evangéliumok. Bp., 1996., 111-112. o.
6b KARASSZON L: Az óizraeli vallás. Bp., 1994., 11. o.
7. Napkeleti bölcsek. Bp., 1997., 281. o.
8. HORVÁT: Lm., 37. O.
9. Hebrew Dictionary, 212. o.
10. Bibliai régiségtudomány. Tahitótfalu, 1928. 65-66. o.
11. GYÜRKI L.: A Biblia földjén. Bp., 1990., 213. o.
12. Bibliai kislexikon. Bp., 1984., 164. o.
13. Ahol a madár se jár. Debrecen, 1996., 133. o.
14. A Talmud könyvei. Bp., 1921-1923., 328. o.
15. P ALFARIC: A kereszténység társadalmi gyökerei. Bp., 1966., 9. o.
16. R. LIEBI: Beteljesedett prófécia. Bp., é.n., 13. o.
17. Mitológiai enciklopédia. Bp., 1988., Lk., 461. o.
18. M. BuRROws: A holt-tengeri tekercsek. Bp., 1961., 215. o.
19. J.D. AMUSZIN: A holt-tengeri tekercsek és a qumráni közösség. Bp., 1986., 318. o.
20. M. MAIMONIDESZ: Tévelygők útmutatója. Bp., 1997., 258-259. o.
21. R.GRAVES: Lm., 165-166. o.
22. D.BODDENBERG: A páratlan, a senkihez sem hasonlítható. Bp. -en., 123-130. o.
23. KÁKOSY László: Ré fiai. Bp., 1979., 314. o.
24. Apokrifok. Sp., 1988., 226. o.
25. G. SCHOLEM: A kabbala helye az európai szellemtörténetben. Bp., 1995., II. köt., 31. o.
26. D. MERESKOVSZKIJ: Az ismeretlen Evangélium. Bp., 1995., 24. o.
27. MAGYAR A.: Az ősműveltség. Bp., 1995., 325. o.
28. Apokalipszis. Bp., 1990., 90. o. 29. Lm., 90. o.
30. Lásd erről: BÍRÓ Lajos: Dákok és székelyek. Hunnia, 69.
“…az ő törzsük szent mag lészen!”
Ésaiás könyve, 6,13.
A qumráni Henok-könyv szerint Járéd idejében 200 Virrasztó- nak nevezett angyal szállt le a Hermon- hegy csúcsára. Ott esküt tettek és szövetséget kötöttek. A földi nők legszebbjei gyermekeket szültek tőlük, ők lettek az ősidők híres hősei, az “óriások”, a Magasok, a Tudás titánjai, az égi titkok ismerői. A Hénok- könyv ugyan őket teszi felelőssé a bűn megjelenéséért, de a Jubileumok Könyve más felfogást közöl: abban a Virrasztók azért jöttek a Földre, hogy az igazságra tanítsák a vízözön előtti emberiséget. Ez az utóbbi változat lehet a régibb és a hiteles, mert más hagyományok is megerősítik. Kétségtelenül ők, az égi Virrasztók, a csillagok fiai tanították meg a magyarok őseit: a mágusokat (vagy magasokat, magosokat), a szabírokat és a káldokat a mennyei titkokra, a mágiára, a bűvölésre, a bűbáj feloldására, varázslatra, stb. Mivel a magyar a világ legősibb kultúraalkotó népe, valóban nem magyarázható mással az eredete, mint a Földre szállt angyalokkal való keveredéssel.
A Mózes II. könyvében elhangzó mondat: “És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép” (19,6), szintén csak az ősmagyarokra illik, csak rájuk vonatkoztatható. E kiválasztottságot Jákob és Mózes áldása egybehangzóan megerősíti, amikor az egyiptomi eredetű józsefi törzset (törzseket) kiemeli a többi közül. Ugyanígy József, az álomlátó és álomfejtő (=mágus!) is kiválasztott (nazir) volt a testvérei között. A magyarok őseinek nevei ezért váltak fogalommá – így az iráni Mágus törzsé, a babiloni Káldoké (=Kaszdimok, Keszed utódai, a Kézd vagy Keszi törzs), és a háráni Szabiroké. Mindeme törzseinket egy isteni kinyilatkoztatás birtokosainak, egy titkos tudás letéteményeseinek tartották az ókorban, ami aligha lehet véletlen egybeesés. A magyar nyelvben még ma is kimutatható az égi eredet, olyan mitológiai-metafizikai tartalmakat hordozó belső összefüggésrendszer, ami mágikus-papi szent nyelvnek mutatja a magyart. Mindezek fényében válik világossá az is, hogy miért csak magyar származásúak lehettek a valóban nagy vallásalapítók: Jézus, Buddha, Mani: angyaloktól származó népből születhettek csak. És ez magyarázza meg, hogy miért üldözték (üldözik) halálra, miért irtották (irtják) az ördögi uralom alatt álló, egyre elsötétedő világban az igazi isten népét. A zsidó és a magyar sors valóban párhuzamos. Mindkét nép ellenségek gyűrűjében él, a két nép e létszáma nagyjából megegyezik. A zsidóság második világháború alatti veszteségét 6 millió főre becsülik, és ugyanennyi magyar gyermeket öltek meg 40 év alatt Magyarországon, ami az egyik legsúlyosabb “égő áldozat” volt eddig a történetünkben. Viszont amíg a zsidók vissza tudták szerezni azt a területet, amit évezredekkel ezelőtt laktak, a magyarok elvesztették azon területeiknek kétharmadát, amelyen évezredek óta folyamatosan laknak. A trianoni diktátum, amelyet az angolszász farizeizmus, a szabadkőműves összeesküvés és a francia szadista perverzió közös rémtettének lehetne mondani, igen régi előzményekre megy vissza. I. István híres mondata, mely szerint “az egynyelvű és egyszokású ország erőtlen” -, diabolikus, kifejezetten ördögi kijelentés volt, amely már magában hordozta Trianon első csíráit.
Várkonyi Nándor Az idő szívverése című tanulmányában a hindu yugák (korszakok) rövid leírását adja. Az egyre rövidülő korok időtartamai, ha istenévekben számoljuk, jól illenek a kb. 12 000 éves emberi történelemre. Összidőtartamuk így számítva megegyezik 12.000 (4X3000) éves iráni világtörténet hosszával. A korszakokat (szintén rövidülő “szürkületi” idők előzik meg és követik. E számítás szerint a Fekete Kor (Kali yuga) Kr. u. 900-ban kezdődött, és egy 100 éves átmeneti idő után, Kr. u. 1000-ben állt be, és 1000 évig fog tartani, tehát Kr.u. 2000-ig, miután egy újabb 100 éves szürkületi időszak jön el, ami a mostanra összesűrűsödő sötétséget már oldani fogja. Új derengés, új hajnal előtt vagyunk tehát, de a sötétség mélyén, amikor még Jézus, a világ világossága el van rejtve. Most tombol a gonosz, ki vagyunk neki szolgáltatva. Mégis hiszek abban, hogy Ésaiás jövendölése amelyben a “szent mag” megmaradását ígérte, az igaz magyarokra, Jézus népére, Izrael “elveszett ” maradékára vonatkozik.
E sötét korszak kezdete nem véletlenül esett egybe István király trónra lépésével és Koppány brutális feláldozásával. Az is jelképi értelmű, hogy Jézus kivégzési helyének, a Golgotának a neve magyarul Koponyát jelent, ami a Koppány név alapja is. Ráadásul a négyfelé vágott Koppány testrészeit négy városba vitték kiszegezni, és e városokat egyenesekkel összekötve egy véres Krisztus-kereszt rajzolódik rá Magyarországra. És valóban, a magyarság a győztes álkeresztény gyilkosok által (is) a népek Krisztusává lett. Iszonyatos belviszály, meghasonlottság, idegen rémuralom vette kezdetét Magyarországon. A magyarság azóta süllyed bennszülötté és válik mind idegenebbé a saját hazájában. A XX. század a Sátán teljhatalomra jutásának csak a végkifejlete, de nem a kezdete. Ugyanis István király nem véletlenül nevezte ki utódjának közel ezer éve a hírhedt, gátlástalan velencei kalandor, Orseolo Pétert, aki a magyarok kiirtását és az ország idegenekkel való betelepítését tervezte és kivitelezte is, külföldi zsoldoskatonáival és papjaival. Magyar nemzeti felkelés söpörte el kétszer is az uralmát (először a valóban szent Aba Sámuel vezetésével) ennek a ránkerőszakolt “emberi” szörnynek.
Kétségtelen tény, évezredek összegződő tapasztalata is mutatja, hogy a Sátán legfőbb céljainak egyike a magyarság elpusztítása. Egyetlen más népet nem nyomtak még így el, nem fosztottak meg ennyire az öntudatától, emlékezetétől, egyetlen más népet nem taszítottak ilyen régóta, ilyen tartósan a szerencsétlenségbe. Nincs még egy nép, amelynek ősi országát egyharmadára zsugorították volna, a legigazságtalanabb módon. A gonoszság pergőtüze zúdul rá a magyarságra, évezredek óta, és ettől milliószámra halnak, nyomorodnak meg népünk szülöttei. Sehol annyi iszákos, lelki és testi beteg, elvált, öreg és öngyilkos nincs a világon, mint Magyarországon, melynek népessége közel húsz éve rohamosan csökken. És azok a kommunista” gazemberek, akik ötven éven át kínozták e népet, az elsikkasztott “rendszerváltás” irányítói és urai lettek, és Marx “Tőkéjéből csak a tőkét tartották meg. A megcsonkított országot alattomosan kiárusították, a bevételt, a júdáspénzt meg ellopták. A magyarságnak már semmije sincs, a maradék ország újra meg van szállva, a nagyhatalmak által megbízott titkosügynök- “politikusai” vezetik, hazaáruló bábpártok élén. A nép tömeggé süllyesztett, magyarságát rég elvesztett többsége pedig megszavazza az új rabtartóit és kizsákmányolóit. Itt már megválasztják magát az Ördögöt is. Az átvedlett kommunisták, akik fél évszázadra olyan légkört teremtettek Magyarországon, “melyben a márvány megrothad” (Hamvas szavai), büntetlenek maradtak, sőt, nyertesek lettek. Mert ez az a korszak, amikor (ismét Hamvast idézve) a zsiványok vannak a szentélyben és a csatornalakók a trónuson ülnek.
Antall idején jelentős szerepük volt a valószínűleg fizetett “antiszemita” provokátoroknak, akiknek állandó “zsidózásával” sikerült kompromittálni, befeketíteni minden magyar nemzeti gondolatot és törekvést. Pedig az úgynevezett antiszemitizmusnak semmi köze nincs a magyar nemzeti gondolathoz és érdekhez. Az antiszemitizmus azért is abszurd fogalom, mert a magyarok (a szabirok) Szem leszármazottai, az igazi szemiták. A magyarellenesség viszont nemcsak valóságos ebben az országban, hanem uralkodó, teljhatalmon lévő irányzat. Mesterségesen, módszeresen szítják a korábban nem jelentős magyar-cigány viszálykodást is, hogy ezzel is fenyegethessék a maradék magyarságot. Etnikai problémát koholnak, pedig a magyar cigányok korábban magyarnak vallották magukat.
Bár a zsidóság a magyarságnak csak mostohatestvére, mégis az ókori együttélés, keveredés miatt sok zsidó ember lehet magyar származású (és érzésű). Jézusnak is volt barátja a zsidók között: a farizeus Nikodémus, aki megpróbálta védeni is őt. A zsidók sem egységesek, ahogy a magyarok sem azok. Ha a zsidóság a legmagasabb rendű hagyományait követné, akkor a zsidó gnózis irányzatain keresztül (esszénizmus, kabbala, haszidizmus) közelíthetne Jézushoz. A magyarságnak nincs hatalma, a testét is szinte már elvesztette, de megmaradt neki a Szent Szellem, Jézus. A zsidóságnak van ugyan hatalma, de hiányzik neki a Messiás. Évezredek viszályain túl csak a kiegyezést, a megbékélést, a szövetséget tartanám jónak a magyarság és a zsidóság között. Mert voltak és remélem, vannak olyan kiváló magyar zsidók, akikben ez az egység, ez a béke megvalósult. Így például Róheim Géza, zseniális néprajzkutatónk emigrált Magyarországról 1938-ban, de a temetésén (1955-ben New Yorkban), mint azt végrendeletében maga kívánta, koporsóját magyar nemzeti színű lobogóval takarták le.
E könyv elején egyik kedves költőm, a magyar-zsidó Füst Milán versét idéztem mottóként, most egy másik magyar zsidó írónk-költőnk, Szép Ernő versét idézem, amit soha nem tudok meghatódás nélkül elolvasni:
IMÁDSÁG
“Ki ülsz az égben a vihar felett,
Én istenem hallgass meg engemet.
Hozzád megy szívem, itt szavam dadog,
Hazámért reszketek, magyar vagyok.
A népekkel ha haragod vagyon,
A magyarra ne haragudj nagyon.
Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,
Bocsáss meg néki, sajnáljad, szeresd.
Szeresd, vigyázz rá istenem atyám,
El ne vesszen veszejtő éjszakán.
Távol népekhez híre el nem ér,
Hogy olyan jó, mint egy falat kenyér,
Hogy nem szokott senkit se bántani,
Lassú dallal szeretne szántani.
Édes istenem, te tudod magad,
A bárány nála nem ártatlanabb.
Te tudod ezt a fajtát, mily becses,
Milyen takaros, mily kellemetes.
Te látod életét minden tanyán,
Te hallod hogy beszél édesanyám.
Te tudod a barna kenyér ízét,
Te tudod a Tisza sárga vizét.
Te tudod hogy itt milyen szívesen
Hempereg a csikó a füvesen.
Tudod a nyáj kolompját, ha megyen,
Édes szőlőinket tudod a hegyen
S keserű könnyeink tudod Uram,
Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan,
S hogy víg esztendőt várunk mindenért
Hisszük hogy lesz még szőlő lágy kenyér.
Óh keljetek a magyart védeni
Ti istennek fényes cselédei:
Uradnak mondd el arany arcú Nap,
Mondd el szerelmes délibábodat
Dicsérjed a Balatont tiszta Hold,
Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.
Csillagok, értünk könyörögjetek:
Kis házak ablakába reszketeg
Szerteszét este mennyi mécs ragyog…
Könyörögjetek értünk csillagok.”
Article source: http://magyar.rajtmester.hu/?p=728