Az egészséges életen túl azért sportolunk, azért sportolok, hogy tiszta küzdelemben dicsőséget szerezzek a hazámnak és magamnak – mondta el a Bar!kád hetilapnak Lőrincz Tamás. Az Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes birkózó megkérdőjelezi, hogy egyáltalán lehet-e majd olimpiai eszméről beszélni, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság májusban áldását adja a birkózás száműzésére az ötkarikás játékokról.

– „Barátkozol” már a wakeboarddal vagy a falmászással?

– Nem igazán. Amikor kiderült, hogy a birkózást levehetik az olimpia műsoráról, és ilyen… hát mondjuk így, a furcsa sportok közül léphet valamelyik a helyére, három napig nagyon elkeseredett, csalódott és dühös voltam egyben. Másfél hét eltelt, aztán arra jutottam, hogy az egyszerűen lehetetlen, hogy egy ilyen alapsportágnak ne legyen helye az ötkarikás játékokon. Az ókori olimpiák óta műsoron van a birkózás, ennek fényében is már önmagában az bosszantó, hogy bárkinek is ilyen eszébe jusson. Abban a bizottságban, amelyik a birkózást nem találta alkalmasnak az olimpiára, többségében olyan emberek ültek, akiknek az országában gyakorlatilag nem létezik a birkózás, legalábbis nemzetközi szinten nem jegyzik őket. Nem hiszem, hogy egy ilyen bizottságnak kéne eldöntenie a birkózás jövőjét. Az a baj, hogy mi innen nem tudjuk, milyen erők és milyen indíttatásból mozognak a háttérben. Mint ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy akiknek a legmagasabb, nemzetközi szinten kellett prezentálni a sportágat, a lehető legjobban tették a dolgukat. Mennyire voltak úgy vele, hogy a birkózásnak úgyis helye van, nem kell félni attól, hogy leveszik a programról. Nem akarok senkire sarat dobálni, de ez azért szerintem egy lényeges kérdés az ügy szempontjából.

– Mi szól a te sportágad mellett a potenciális újoncokkal szemben?

– Hangsúlyozom, nem akarom megbántani sem a wakeboardosokat, sem a falmászókat, de meggyőződésem, hogy az emberiség egyik legősibb sportjával ezeket nem lehet egy lapon emlegetni.

– Sokat emlegetik a látványosságot, hogy a birkózás nem tévéképes, nem eladható. Szerencsés ez a szemlélet?

– Erre azt tudom mondani, hogy fél évvel a londoni olimpia előtt már egyetlen jegyet sem lehetett kapni a birkózásra. Ráadásul úgy, hogy Nagy-Britanniában alig birkóznak, viszont a közönség fele helyi volt. Amióta tudom, hogy sportoló, jó birkózó, Európa-bajnok, világbajnok és legfőképp olimpiai bajnok akarok lenni. Gyerekkorom óta folyamatosan végigkísér az olimpiai eszme, hogy az olimpia egy olyan sportesemény, ami összefogja a világ nemzeteit, és akkor ehhez képest most egy olyan sportágat akarnak eltüntetni a játékokról, amit 180 országban űznek versenyszerűen. Sőt, sok olyan ország is van, ahol a nyomorból való kitörésre éppen a birkózás adja az egyik legnagyobb esélyt. Amellett, hogy ebből fenntartja a családját, még az sem mellékes, hogy egy olimpiai éremmel adott esetben egy olyan országnak szerezhet dicsőséget és hírnevet, amiről azelőtt sokan még csak nem is hallottak. Szó van a karatéról is, amiről tudom, hogy sokan csinálják Magyarországon, ráadásul magas szinten, és ellenük sem, senki ellen nem akarok beszélni, egyedül a birkózás mellett. Ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság áldását adja a birkózás száműzésére, tényleg nem tudom, milyen olimpiai eszméről beszélünk. De az sem lehet érv, hogy csak néhány nemzet házi versenye lenne a birkózás, ugyanis 2012-ben például 27 ország nyert érmet.

Erő és akarat

– Neked mit jelent az olimpia?

– Az egészséges életen túl azért sportolunk, azért sportolok, hogy tiszta küzdelemben dicsőséget szerezzek a hazámnak és magamnak. A birkózás test a test elleni harc, ha nyersz, tudod, hogy ez az akarat és az erő diadala. Heti tizenkettőt, tizenhármat kell edzeni, hogy valakinek legyen esélye a nemzetközi mezőnyben, és akkor ez még nem jelenti azt, hogy pályafutása alatt ki tud jutni egy olimpiára. Egy technikai sportra lecserélni ezt a sportágat a birkózás szemen köpése szerintem. Van hat sportág, ami az olimpia alappillérét jelentik, ha most az egyiket kidöntik, jöhet majd a többi, aztán 30-40 év múlva lehet, hogy majd a Forma-1 is bekerül a programba. Nagyon szeretem, de nem oda való. Mint ahogyan sok más sem.

– Miben lehet reménykedni?

– Elsősorban abban, hogy sok nagy országban, többek között az Egyesült Államokban, Oroszországban, Törökországban vagy Iránban, sőt az utóbbi időben már Japánban is rengetegen birkóznak, s így ezek az országok kiállnak a sportág mellett. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a 2020-as olimpia megrendezésére még esélyes három helyszín között ott van Isztambul és Tokió is, akkor joggal reménykedhetünk. A törököknél a birkózás nemzeti sport, a legtöbb olimpiai aranyérmüket ebben a sportban szerezték, a japánok elkötelezettségét pedig jól mutatja, hogy Londonban hat érmet, köztük négy aranyat hoztak el a szőnyegről. Nem hiszem, hogy ők úgy szeretnének olimpiának otthont adni, hogy az egyik legsikeresebb sportáguk nem lesz ott. De arról is olvastam, hogy ha a birkózás nélkül rendezik meg a 2020-as játékokat, és egy mód van rá, a görögök nem adják majd ehhez az Olimpia nevet, illetve nem engedik, hogy a lángot a hagyományoknak megfelelően Görögországban gyújtsák meg.

– Mi állhat ennek a döntésnek a háttérben?

– Ezt pontosan nem tudom megmondani, de abban szinte biztos vagyok, hogy nem a sportág látványosságáról, nézhetőségéről van szó. Olyan anyagi természetű dolgok lehetnek a háttérben, amiket mi ésszel fel sem érünk, de ne legyen igazam.

– Te már két olimpián vettél részt. Peking és London között mi volt a legnagyobb különbség?

– Szerintem a kettőt össze sem lehet hasonlítani egymással. Nem azt mondom, hogy a pekingi rossz volt, de a londoni közönség annyira lelkes, és annyira hálás volt minden egyes pontért, amit csináltam vagy bármelyikünk, hogy az angolok úgy ujjongtak, mint ha az ő versenyzőjük lennék. Meggyőződésem egyébként, hogy ezek a lelkes sportrajongók azt sem igazán tudják, hogy eszik-e vagy isszák a birkózást. Annyira magával ragadó volt a hangulat, hogy amikor beléptem a terembe, úgy éreztem, hogy tíz kilóval nehezebb és húsz centivel magasabb vagyok, és akkor még nem beszéltem arról a rengeteg magyarról, akik a helyszínen szurkoltak nekünk. Abban is más volt a tavalyi olimpia, hogy Pekinghez képest változtattak a szabályokon. Ami azért fontos, mert 2008-ban egy közepes képességű birkózó adott esetben úgy tudott legyőzni egy nála sokkal jobbat, hogy egyetlen támadási kísérlete sem volt, tehát már ez sem lehet érv a birkózás ellen.

Károk a háztartásban

– Egy gyerek nyilván nem saját hatáskörben dönt arról, hogy mit fog sportolni? Szüleid miért éppen birkózóedzésre vittek le téged?

– Egyébként erősen tiltakoztam ellene, de ez annak tudható be, hogy az egész gyermekkorom arról szólt, hogy mindig mást akartam csinálni, mint amit kellett. Hétévesen kezdtem, és nem én voltam az első a családban, talán ez is közrejátszott. Ráadásul nagyon hiperaktív gyerek voltam, a háztartásban sok kárt tettem, és valahogy ezeket az energiákat le kellett vezetni. Küzdöttem tehát a birkózás ellen is, de néhány edzés után annyira magával ragadott a hangulat, a társaság, hogy megbékéltem vele.

– Mi a birkózás legnagyobb előnye?

– Mindenekelőtt nagyon jó nevelő hatása van a gyerekekre. Egyértelmű, hogy nem lesz mindenkiből olimpiai bajnok. Viszont ez egy közösségfejlesztő, közösségépítő sport, és határozott tartást ad az embernek. Ha valaki csak egy pár évet birkózik, már az is olyan küzdeni akarást, fegyelmet hoz magával, hogy az életben is jobban meg tudja állni a helyét. Nagy előnye még az alacsony költség. A gyerekemet nem vihetem le például vívni egy tornacipőben meg egy rövidgatyában, míg a birkózáshoz más eleinte tényleg nem kell. Még annyi sem, mint a focihoz. Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem ez a sport olyan mozgáskoordinációt biztosít, ami jó alapja lehet bármi másnak. A gyerek tanul egy kis akrobatikát, megtanul esni, szóval nagyon sok olyan előnye van, ami a mindennapi életben is használható. Ha a birkózást kiírják az olimpiákról, biztos, hogy sokkal kevesebb gyereket hoznak majd le szüleik a birkózóterembe, tehát az előbb említettek miatt is negatív hatása lenne a birkózás eltávolításának. Az olimpia után minden felkérést elfogadtam, amit tudtam, nagyon sok iskolában tartottam élménybeszámolót. Tágra nyílt szemekkel figyeltek, nézték a felvételeket, és mondták lelkesen, hogy ők is sportolni akarnak. Nyilván nem jut ki mindegyikük az olimpiára, talán ha százból egy, de ha ezek a gyerekek nem csak a számítógép előtt ülnek, hanem rendszeresen sportolnak vagy legalább egy kicsit mozognak, már jó.

– Terveid szerint az aktív pályafutásodat érinti a 2020-as olimpia?

– Úgy tervezem, hogy Rio de Janeiróba szeretnék kijutni és megvalósítani azt, ami Londonban nem sikerült, tehát olimpiai aranyérmet nyerni. Utána egy-két évet még birkóznék másik súlycsoportban, mert nem szeretném egyből Rio után abbahagyni, de az nem valószínű, hogy 2020-ban is ott leszek az olimpián.

– Birkózóberkekből hallani olyat, hogy szülők elbizonytalanodtak, és fontolgatják, hogy a gyereküket oda viszik át, ahol biztos az olimpia?

– Néhány nappal az ominózus bejelentés után történt, hogy egy kicsikkel foglalkozó edző ismerősöm próbálta elmagyarázni 8-9 éves tanítványának, hogy min kéne változtatni, mit kéne máshogyan csinálni. Ahelyett, hogy megfogadta volna, amit az edzője kért tőle, annyit mondott, hogy „minek csináljam, úgysem lehetek olimpiai bajnok”. Ezt nekünk hallani is rossz, de az edzőnek ez hatalmas szívfájdalom lehetett. Ha májusban kedvezőtlen döntés születik, akkor az utánpótlásnak a mai formájában gyakorlatilag vége lesz. Más sportágakhoz hasonlóan mi is azért tudunk a körülményekhez képest jól szerepelni világversenyeken, mert kapunk állami támogatást. Az utánpótlás visszasorvadása sok mindent és mindenkit, nevelőegyesületeket, edzőket rántana magával. Nekünk, valamint a mostani junioroknak még ott van Rio, de aki pár év múlva érettségi után azon gondolkodik, hogy hogyan folytassa az életét, lehet, hogy a birkózás ennek már nem lesz része. Kilenc hónap edzőtábor, napi 3-4 edzés, és emellett még tanulni is, ehhez azért kell az a motiváció, hogy ott lehetsz az olimpián.

Sportolj, tanulj, légy ember!

– Említetted a birkózás nevelő hatását. Nekem az utóbbi időben feltűnt, és ezzel nem akarok megbántani másokat, hogy a birkózók feltűnően összeszedetten, értelmesen és tartalmasan tudnak nyilatkozni. Ez összefüggésben van az általad említett nevelő hatással?

– Ez egy nagyon fontos szempont volt 2001-től, amikor vidékről felkerültünk a dr. Hegedűs Csaba által létrehozott, a Csanádi Árpád Sportgimnáziummal együtt működő birkózóiskolába. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne csak pusztán sportolókat, hanem embereket is neveljenek. Nem voltam egy könnyű gyerek, a tanulás területén sem bűvészkedtem, inkább csak hoztam a kötelezőt. Itt ez nem működött volna. Nem egyszer jöttek utánunk a kollégiumba vagy az iskolába, hogy rajtunk tartsák a szemüket, hogy tanuljunk rendesen. Ösztökéltek arra, hogy a gimnázium után igenis tanuljunk tovább, menjünk főiskolára. Sport mellett ez nehéz, nekem sem ment elsőre, de nem hagytak, és végül fel is vettek. Itt a mai napig adnak arra, hogy a sportoló 18 évesen ne csak azzal tűnjön ki, hogy fekve kinyom 160 kilót, hanem értelmesen meg tudjon szólalni.

– Talán Magyarországon az olimpiának még nagyobb rangja van, mint máshol. Ezt mutatja, hogy a magyar szurkolók csodájára járt a világ Londonban, hogy milyen sokan buzdították kedvenceiket a helyszínen. Nálunk pár óra alatt ismeretlen sportolóból nemzeti hős lehet. Megy egy kört, majd még egyet, aztán hívják egymást az emberek, hogy nézik-e a tévét, kora estére pedig magyarok milliói tudják meg egy csapásra, ki az a Lőrincz Tamás, Módos Péter vagy Ungvári Miklós, és még sorolhatnám. Érzed te ezt az extra megbecsülést itthon?

– Először nem is gondoltam, hogy ennyire nyomon követik a meccseinket, versenyeinket az olimpián. Pekingben ez nem volt, nem lehetett így az időeltolódás miatt. Felkelt, reggel 8-kor elolvasta az interneten, hogy ment két kört, a harmadikon kikapott, és ennyi. Londonban viszont annyira követtek minket az emberek, és olyanok is végigszurkolták a tévé előtt a meccseinket, akik amúgy nem sokat tudnak a birkózásról. Az a szeretet és megbecsülés, amit aztán itthon kaptunk az emberektől, egészen hihetetlen volt. A szülővárosomban, Cegléden pedig végképp nagy „felfordulás” volt. És itt most sajnos vissza kell kanyarodnom az alapkérdéshez, hogy ezt az érzést, amiben nekünk részünk van, elvennék a fiatal birkózóktól? Nagyon bízom benne, hogy ez nem fordulhat elő.

Balczó Mátyás

(A cikk megjelent a Bar!kád hetilap márc. 7-i számában!)

A Bar!kád már digitálisan is megvásárolható, illetve előfizethető a http://www.dimag.hu/magazin/Barikad weboldalon!

alfahir.hu