A szekértáborokban élünk. Létezünk mi és ők. A két tábor között nincs átjárás, csak kiközösítés és megvetés. Lehet lázadni ellene, de ettől még a tény marad. Háború van.

Valamikor szerettem Száraz Miklós Györgyöt. A jegyzeteit, novelláit, és élvezettel forgattam az általa írt, káprázatos fényképekkel ellátott Erdély csodái albumot. Aztán elolvastam a június 2-ai a Magyar Nemzet Hétvégi magazin mellékletében a zavaros és önellentmondásoktól hemzsegő Bántani és bántva lenni című tárcáját. Azóta megvetem a nevezett fűzfapoétát. Sőt, ha egy jobb korban élnénk akár egy párbajt is megérne az eset, de hol vannak már a lovagias idők… Ezért inkább írok és bízom benne, hogy eljutnak e sorok hozzá is.

A cikk második bekezdésének elején harcosan és diadalmasan jelenti be, hogy ő sem szereti Wass Albertet. Sok szem párásodhatott be az örömtől a cionista sajtóban és olvasótáborában erre a hatalmas hírre. Mert ők szokták egymást szórakoztatni ezzel a nagy coming outtal, de érdekes módon azzal sohasem, hogy nem szeretik Spirót, Konrádot, Eszterházyt vagy Korniss Mityut. Nálunk, a nemzeti oldalon szinte divat leszólni, lebecsülni Wass Albert, aki a XX. századi magyar sors egyik leghitelesebb krónikása közérthető és szerethető módon, az egyéni sorson keresztül a közösség fájdalmának leghitelesebb megörökítője. Valahogy Száraz sem azt jelentette be nagy felismerésként, hogy Imre Kertész tehetségtelen és rossz író, mellesleg tolvaj, gondolva a Csacsifogat körüli visszáságokra. Ahhoz nyilván komolyabb bátorság kell, mint szegény százszor meggyalázott és kigúnyolt Wass Albertbe rúgni egy újabbat. Meg azt a balliberális irodalmi kánon sem nyugtázná mosolygó fejbólogatással, ellenben felírnák a nevét a nagykönyvbe. Ami nem csupán jól hangzó mondás: jó tíz éve a B’nai B’rith szabadkőműves társaság jelenteti meg az Antiszemita közbeszéd Magyarországon című tematikus kiadványt, ahová könnyű bekerülni egyetlen a kiválasztottnak tartott népre tett félreérthető utalással is. De amíg a balliberális oldalon zsigerileg vannak tisztában a szekértáborok logikájával, azzal hogy a dühöngő kulturkampfban nem érdemes az ellenfélnek gesztusokat sem tenni, mert viszonzásra nem számíthatnak, addig a magukat nemzetinek, konzervatívnak vagy kereszténynek vallók rendszeresen érzik azt, hogy az ő nagy és áldozatos szívükbe belefér a saját táboruk hőseinek lekicsinylése, rosszabb esetben sárba tiprása is. Mert ők akkora független gondolkodók, hogy bármiről lehet saját véleményük! Naiv és kicsinyes vakság, amivel az ego kábítja a racionalitást, azt a mindennél magasabb rendű célt, hogy értékeinknek és érdekeinknek fegyelmezett sorokban menetelve szerezzünk érvényt, különben az ellenség rajtunk röhögve használja ki a belső megosztottságot. Fájdalmasan közeli parallel élmény, hogy az évről-évre csökkenő számú délvidéki magyarság politikai érdekérvényesítését is öt párt akarta ellátni, nem csoda a végeredmény tragikus volta. Nem is beszélve a felvidéki és erdélyi választási eredményekről, ami szintén a nemzeti önfeladás tragikus és megállíthatatlan folyamatát erősíti és betonozza be a közeljövőre.

Száraz még tovább megy: előbb olvashatatlannak nevezi a maga dagályos stílusában is megismételhetetlen élményt adó Elsodort falut Szabó Dezsőtől, amely mű sebészi pontossággal ábrázolja a magyar vidék múlt század elejei leépülését, kilátástalanságát, és az abból meggazdagodó zsidók folyamatos térnyerését. Majd összehasonlítja Ferenc Józsefet, Horthyt és Kádárt, akiket grandiózus senkiknek nevez. A három közül pedig Kádárban találja meg a legtöbb emberit, humort és fantáziát. Valóban kellett némi fantázia ahhoz, hogy a saját népe ellen idegen csapatokat az országba hívva szerezze meg a hatalmat a konzervatív katonai iskolákba járó régivágású arisztokratákhoz képest, akik a hazaárulást elképzelni sem tudták volna. Száraz fejtegetéseiben eljut odáig, hogy a politikust kizárólag az eredményei minősítik, és Horthy az ostobaságig középszerű volt. Sajnálatos, de a történelemben ezek szerint annyira tájékozatlan és elfogult, hogy nem hallott arról a hihetetlen fejlődésről, amin a Trianonban tönkretett és kifosztott ország a Horthy-korszak két évtizede alatt végigment. Mert a „középszerű és karót nyelt” tengerésztiszt pontosan tudta kiket állítson a megfelelő pozícióba az ország felvirágoztatása érdekében: Bethlentől kezdve Teleki Pálon, Gömbös Gyulán, Klebelsberg Kunón át Imrédy Béláig. Ezért lehetett sikertörténet az a huszonpár év a huszadik század első felében, amikor 400 év idegen megszállás után végre teljesen magyar érdekű és szempontú politika irányította a hazát. De Száraznak a jelek szerint ezzel a teljesítménnyel nagyjából egyenértékű a tömeggyilkos és hazaáruló kádári kommunista rezsim, amelynek atyja a konyhai hokedlin fityiszt mutatva az úri világnak, lábosból ette a grízes tésztát. Valóban nagyon szórakoztató. Miként a cikke végén felvetett gondolat, hogy a Trianoni katasztrófát közvetlenül előidéző testi és szellemi nyomorék Károlyi Mihály szobra a helyén kellett volna maradjon. Mert akkor „az a néhány ezer gondolkodó ember, akinek valamiért fontos az, amit a „vörös gróf” idealizált alakja mögé képzel, nyugodtabban élje az életét itthon, a hazájában. Hogy egy kicsit megnyugodjanak. Hogy egy kicsit megnyugodjunk végre.” Túl azon a totális ostobaságig vivő naivitáson, ahogy Száraz képzeli a mai magyar valóságot, enyhén szólva is bicskanyitogató, hogy gondolkodónak azokat az idiótákat és bizonytalan identitású elemeket nevezi, akik még képesek egy Károlyi-szobor mellett tüntetni. És abban is ki kell javítani, hogy ezen tüntetők egy részének nem itt, Magyarországon van a hazája, csupán a lakóhelye.

 

A szekértáborok logikája kérlelhetetlen. Létezünk mi és ők. A két tábor között nincs átjárás, csak kiközösítés és megvetés. Lehet lázadni ellene, megvetni és elítélni, de ettől még a tény jéghideg és racionális marad. Háború van. Az ellenség ellenünk, a mieinkre tör, célja a totális megsemmisítésünk. A harc persze más fegyverekkel zajlik, mint az igazi háborúban, de a megsemmisítés nem képletes: el akarják törölni a közgondolkodásból a nemzeti gondolkodásnak és képviselőinek az írmagját is, beszélni róla csak undorral és gúnnyal szabad. Ezért kell folyamatosan támadni, rágalmazni, nevetségessé tenni és mocskolni a számunkra, nemzetben érzők és gondolkodók számára fontos és nélkülözhetetlen személyiségeket, írókat, politikusokat, államférfiakat. Az ellenségeink, akik balliberális mezbe öltöznek, – és kitartó következetességgel mocskolnak mindent, ami nemzeti -, pontosan tisztában vannak ezzel. Ők nem szenvednek Stockholm szindrómában, mint a magukat magyarnak vallók közül jónéhányan. Pontosan tudják, hogy a háborúban a baráti tűz megengedhetetlen és nem ejtenek hadifoglyokat sem. A nemzeti újságírók közül viszont sokan örök megfelelési kényszerben szenvedve bizonyítani akarnak a másik oldal felé is, hogy ők nem barbár fasiszták, akár számítani is lehet rájuk, ha úgy fordulnak a dolgok… Miközben öntudatosan kihúzzák magukat, hogy ők bizony független szellemek, akiknek szabad a véleményük. A másik oldal pedig megvetően röhög rajtuk és rajtunk, mert hiába vagyunk számbelileg fölényben, ha ilyen amatőr módon vagyunk képtelenek látni a primer érdekeinket. Amíg ez nem változik, nem látja be mindenki, hogy a sajátjaink a törzs tagjai, akiket meg kell védenünk minden eszközzel, akkor is, ha van közöttünk véleménykülönbség, addig vereségre és folyamatos meghátrálásra vagyunk ítélve. Miközben a szívós zsidóság a világ minden részén nem törődve jelentős számbeli kisebbségi arányával folyamatosan rá tudja kényszeríteni akaratát a többségre. Ha egyre közülük állítólag rákiabálnak az utcán, a sajtó már másnap tele van a hírrel, a Trianonért harangozni képtelen történelmi egyházak azonnal közös nyilatkozatot adnak ki, míg a köztársaságunk elnöke személyesen keresi fel, hogy szívhez szólóan vigasztalja a „példátlan” inzultusért.

Kérdés a végére egy maradt. Milyen megfontolásból közölte ezt a cikket a Magyar Nemzet, amelyet sok tehetséges, a hazáját szerető ember ír és szerkeszt? Nem volt mivel kitölteni a lapot vagy kellemetlen lett volna Szárazzal közölni, hogy szellemi selejtje nem való közlésre? Revízióra és a célok tisztázására náluk is szükség lesz, mert a hatalomba visszakéredzkedő szocialisták nem fogják állami hirdetésekkel kistafírozni a lapot, ahogyan most a nemzeti kormány teszi a másik oldallal a Népszavától a Beszélőig.

Lenhardt Balázs

Article source: http://barikad.hu/mi_es_ok_egy_nemzeti_publicisztika_margojara-20120619