Még egyszer leírom, olyan képtelenség: egyes nők képesek kés alá
feküdni azért, hogy egy iszonyú fájdalmas beavatkozás által a lábuk
feje kisebb, keskenyebb, formásabb legyen. Képesek nem kevés pénzt,
időt és energiát áldozni ezért.

Persze, nem szép látvány a csúnya lábfej, nyaranta gyakran félek is
lenézni a tömegközlekedési eszközökön, mert borzongással tölt el,
ha egy tévéképernyő nagyságú (és formájú) nagylábujj körme vicsorog
rám (a láb bőrbetegségeiről most ne értekezzünk), vagy ha a
töredezett, repedt sarkakat kell szemlélnem.

Ám egy szépen karban tartott, egészséges láb – legyen nagy vagy
kicsi – sosem undorító. Persze igen sokunknak – most nőkről
beszélek – a lábát idejekorán
deformálta a rosszul kiképzett vagy már egészségtelenül magas
sarok. De mit csináljunk, ha a tűsarok (vagy szelídebb, de azért
magas változatai) olyan szépen nyújtják a lábat, olyan plasztikusan
kiemelik a formáinkat?

Idén télen sztrájkba kezdtem: két hónapig csak kényelmes, lapos
csizmát hordtam. Most ért véget a böjt, visszavettem a régi
modelleket. De menthetetlenül elszoktam tőlük. Egyensúlyozgattam át
a városon, minden lépést külön számon tartva. Éreztem, ahogy
milliméterenként válik le
a bőr a sarkamról, amint a lábujjaim tetejéből csordogál a vér.
Csak pár doboznyi ragtapasz segíthetett. Megkérdeztem hát, merre
találom a gyógyszertárat. „Ó, csak pár lépésnyire van innen” –
felelte mosolyogva a nő. „Köszönöm” – préseltem ki magamból, és
próbáltam mosolyogni én is.

Sajnos a szemközti üvegtábla visszaverte a látványt: a rémületes,
görcsös grimaszt. Az addig csupa mosoly nő azt gondolhatta: így
legyen kedves az ember, ez a torz fej lesz rá a válasz.
Próbálkoztam egy bocsánatkérőbb verzióval, de akkor már komolyan
megijedt.

Mikor elváltunk, megnéztem a cipőjét. Egy derék, fűzős, masszív
gumitalpas darab volt. Irigylésre méltó tempóban távolodott benne.
Lehet, hogy csak ez a baj a világgal! A magas sarkú! A kényelmetlen
lábbelik miatt csúszik meg oly sok kommunikációs kísérlet ember és
ember között.  Ezen morfondírozgatván – már alaposan bepólyált
lábbal – betértem egy bárba, hogy egy kis innivalóval oldjam a
feszültséget.

Leszólított egy férfi, és azt taglalta hosszasan, hogy ilyen szép
lábakat még nem látott, és biztos benne, hogy a sikkes csizmámhoz,
ami oly nagyszerűen kiemeli lábam már-már tökéletes formáit, csak
fantasztikus egyéniség tartozhat. Olyan szívmelengetően felületes
volt ez az udvarlás, hogy engedtem a kísértésnek, beszédbe
elegyedtünk. Lehet, hogy mégis fontos az a sarok – merengtem bő egy
óra múlva. Mert amíg nevetgéltünk, még a fájdalmat sem éreztem.
Persze akkor nem is a földön jártam, úgy könnyű légiesnek
lenni…

Otthon aztán éreztem, hogy a kis túrámnak van eredménye: újabb
bőrkeményedések, újabb formátlanodás. Lehet, hogy hasonló
tapasztalatok vezették a nőket a sebész kése alá? Csak finoman
szólnék: ahány új cipő, annyi forma. Lábunk átszabatása helyett
inkább arra voksolnék, hogy találjuk meg a kényelmes, ámde csinos
lábbelit. Jobban járunk.

Article source: http://www.metropol.hu/itthon/cikk/1009683