Kaptam egy kőrlevelet, nem igen szoktam, de ezt közzéteszem:

———————————————————————————————

Ezt akartátok nyomorultak, elértétek.

 

Legyetek átkozottak.

 

Siófokon 2014. október 7. napján.

 

Léhmann György

 

 

From: Z………………… [mailto:t…………………….@gmail.com]
Sent: Monday, October 06, 2014 2:36 PM
To: Dr. Léhmann György
Subject: Re: A nemzeti megemlékezés napjának hajnalán

 

Nagyon tisztelt Dr. Léhmann úr!

Nem bírom tovább, hogy ne írjak Önnek néhány sort mély tiszteletem és köszönetem jeléül, hogy van még ilyen igaz és hű MAGYAR, mint Ön.

 

Egyike vagyok a devizahiteleseknek akik sajnos beleestek ebbe a feneketlennek tűnő csapdába, akiknek Ön töretlenül hűségesen küldi az új információkat és megrendítő elgondolkodtató híreket. Köszönöm.

 

Nyolc éve vettük fel a hitelt és két év elteltével beláttuk a feleségemmel, hogy a folyamatosan növekvő részletet a rezsit, hogy a gyermekeinket-akik már nagyobbak voltak akkor- minél tovább tudjuk taníttatni, csak úgy tudjuk finanszírozni ha külföldre megyünk dolgozni. Nagyon fájdalmas nehéz döntés volt és szörnyű érzés, egyrészt a családtól másrészt a hazától való távollét, de nem kaptunk a” mi nagyjainktól” választási lehetőséget.

 

Természetesen a szüleink a mai napig nagyon sokat segítenek nekünk a gyerekek felügyeletében és mindenben amiben tudnak. A neheze csak ezután jött. Az első három évben még a karácsonyt sem tudtuk a családdal tölteni, mert ahol dolgoztunk az fő szezonnak számít. Nem mertünk az asztalunkra tenni egy fenyő ágat sem, de mindegy a könnyek így is folytak. A mai napig a kirekesztettség a hontalanság, sajnos sok megaláztatás amit nap mint nap el kell tűrni még akkor is, ha már az ember kitaposta a maga ösvényét és már elért valamit. Heti szinten elgondolkodunk, hogy menjünk haza, de olyankor jönnek mindig a megszokott kérdések, hogy mit csináljunk otthon?, hova menjünk dolgozni?, vagy próbáljunk meg vállalkozni?, lesz otthon vajon majd nyugdíjunk?

 

Hiába dobog bennünk magyar szív, de nem merünk haza menni még, csak várunk és reménykedünk, hogy egyszer lesz végre igazi összefogás igazság és becsület Magyarországon.

 

Szeretnék Önnek egy megdöbbentő adatot mondani. Mi hat éve vagyunk Ausztriában, ebből két éve egy felsőausztriai 3800 fős városkában tartózkodunk. Hivatalilag három nagyon kis település tartozik ide. Mikor mi 2012 novemberében ide költöztünk 22 magyar volt nyilvántartva, most közel 200 magyar család!!!! Kérdezem: ez az adat mekkora lehet egész Nyugat Európát tekintve. Megdöbbentő!

 

És az is megdöbbentő, hogy erről a szigorúan kézben tartott magyar média mit sem mond, csak arról, hogy “fut a gazdaság”, “az emberek jönnek haza”,”eljön a fair bankok korszaka”stb. egy szóval folyik a népbutítás amit sajnos még a saját idősebb ismerőseim köreiben is tapasztalok. Az emberek nagy része nyelvtudás nélkül a hitelüket tovább nem fizetve így házaikat hátra hagyva menekülnek ki. Természetesen többük vissza kényszerül,mert nincs elég tartaléka míg el tudna helyezkedni. Bele sem merek gondolni mi lesz velük.

 

Tudja a feleségemmel már sokukkal kapcsolatba kerültünk pl: hivatalos ügyek elintézésében segítettünk vagy néhány nyelvórát adtunk és sajnos az a szomorú tapasztalatom -amire szeretnék választ kapni, hogy miért?- hogy nem érzem az összetartást. Amikor haza megyek a szülővárosomba azt látom, hogy a korombeliek nagy része akik még otthon maradtak mintha teljesen kiszolgáltatottak és reményvesztettek lennének. Nem tudom, talán ez a válasz a kérdésemre.

 

Minden nap abban bízom, hogy haza mehetek, mert valaki jön végre valaki kilép akinek hisznek aki fel tudja karolni a népet és együtt lesújtani a hazugokra és csalókra, hogy mindenki megkapja végre amit megérdemel, hogy újra büszke MAGYAR lehetek otthon.

 

Megkönnyebbültem, hogy leírhattam a fentieket  egy olyan igaz MAGYARNAK, mint Ön. Természetesen tudnám még folytatni, de majd következőleg.

Nagyon jó egészséget kitartást kívánok Önnek és családjának és egy mihamarabbi szép jövőt mindannyiunknak.

Tisztelettel

 

T………….. Z……………..