A címe az, hogy Kedvesem, a refrénje pedig, hogy „ez így jó nekem,
ez így jó nekem, ez a dal”. Az előadó egy átlagos filosz (filozófia
szakon végzett), aki békávéval jár. A versenydalt a nézők
szavazták tovább, hétről hétre, tökéletesen rácáfolva a tömegvonzás
törvényére.

Mind a dal, mind az előadó olyan underground életérzést közvetít
ugyanis, amely éppen addig a percig meglovagolható, amíg nem válik
szélesebb körben divattá, nem kezd vegyülni a világgal. A ByeAlex
formáció azonban még az óvodai farsangidőszakot is szerencsésen
átvészelte, noha a hírek szerint az elmúlt hetekben több
nagycsoportos vastag keretes szemüveggel kóstolgatta a hipster
attitűdöt, és tapasztalatait meg is osztotta a művésszel.

Ha esetleg egy hete még nem ismertük a hipster szót, mostanra már
bizonyosan megtanultuk. A hipsterek, akik a cikiből cool vonal
mentén ingáznak, kinőtt nadrágban, szarukeretes szemüvegben járnak,
látványosan elutasítanak mindent, ami „mainstream”, a divat
fősodra, ami a tömegek számára is elérhető.

Természetesen magától a hipster kategóriától is elhatárolódnak, nem
akarnak semmiféle irányzattal elszámolni. A divat tagadásából
divatot csinálnak, zenében szigorúan az „indie” (independent,
független lemezkiadók által forgalmazott, alternatív) irányzatot
kedvelik, amelyik megküzd a népszerűség édes-gonosz vonzásával, nem
fertőzi a tömegeket a reklámblokk előtt, nem él sunyi, óvatos
megoldásokkal.

ByeAlex kimondottan ügyelt rá, hogy ne keveredjen fesztiválgyanús
helyzetekbe, a lemezkiadója mégis benevezte az eurovíziós
válogatóra, noha a dalverseny finoman szólva is kimeríti a
mainstream fogalmát. És megtörtént az elkerülhetetlen: az elbűvölő,
bájos és reménytelenül elidegenedett imázs sebesen és pontosan
lőtte be magát a magyar közízlésbe. Miközben tehetséges, kitűnő
hangú énekesek lejöttek az Olümposzról a stúdióba, hogy összemérjék
erejüket, egy sapkás fiú, mintegy mellékesen, eldünnyögte
a hetvenhét magyar népmesét idéző nyelvi tüneményeit.

Nem is akartam leülni a tévé elé, főleg nem egy szemüveges fickót
hallgatni, aki első látásra underground-fetisiszta, elbűvölt
viszont Radics Gigi, Kállay-Saunders András és a többiek tehetsége.
Csakhogy a Kedvesem bemászott a nappalinkba.

A férjem egyből megadta magát, én csak a végeredmény ismeretében
mertem nyíltan átpártolni. (Ebből is látszik, nem is olyan egyszerű
tartósan kívül
helyezkedni a mainstreamen.)

Másnapra persze az internetes hozzászólók kikerülhetetlen
melankólia- és szorongásrohamokkal kételkedtek a népakaratban, az
ellentábor a népharagban. (Még az időjárást sem tudjuk kölcsönös
vádaskodás és sértegetés nélkül megvitatni.) Pedig szombat este két
szabad akarat tárgyalt. A csinált, a fesztiválra való. Meg az élő,
délibábbal táncoló(?).

Most aztán lehet azon töprengeni, hogy a siker alkatrészeit ki
lehet-e válogatni, mint egy elemes konyhai bútort. Vagy jelentkezik
önként, magától.

Article source: http://www.metropol.hu/itthon/cikk/1006573